N. Tóth Anikó könyvében gyerektémákról egy gyerek mesél, így itt hétköznapi szereplőkkel mesébe illő történések zajlanak.
Mindig kockázatos, amikor az író gyereknyelven beszélteti hősét. Ritkán sikerül hűen visszaadni az élőbeszéd báját az írott szövegben, de N. Tóth Anikónak nem okozott gondot egy hiteles belső nyelv megalkotása. A svéd gyerekvers típusú szöveg prózába öntve is megállja a helyét, amely amellett, hogy olykor önmagára reflektál, a felnőttek számára is sok jelentéssel bír. Az olvasó költői mélységeket élhet át, miközben saját maga rég elfeledett gyerekkori gondolataira is ráismer. Az én gyerekeim is „ugyanígy” monologizálnak, ezeket a mondatokat akár tőlük is hallhatnám, a könyvben felvillantott mikrotörténések pedig velük is nap mint nap meges(hetné)nek.
Főhősünk neve homályban marad, de minden mást megtudunk róla, például, hogy iskolába jár, lány, van egy „túrószagú fejű” kistestvére, egy cicája, akit Cillusnak hívnak, egy erdőszagú apukája és egy anyuszagú anyukája. Az is kiderül, hogy a családtagjai milyen puszit adnak: léteznek szúrós, cuppanós-nedves, kövér, hangos puszik, de a legjobb a titok-puszi, mert azt csak Pufi ismeri. (Hogy ki az a Pufi? Egy kispárna, „akit” lehet „lapogatni, morzsolgatni, nyalogatni, dögönyözni, röptetni, kapirgálni, babusgatni, puszilgatni, cirógatni, szagolgatni, kényeztetni”…) Megismerkedünk a gondűző manókkal, akik apa homloka mögül kergetik el a rosszat, a függönymanókkal, akik láthatatlanok, és megtudjuk, hogy a világon a legjobb dolog anyával sutyorogni lámpaoltás után.
Számtalan mozaikból épül fel a kislány élete, ám minden fontos apróságból kitűnik, hogy egy igen elégedett gyerek jegyzeteit olvashatjuk. Ennek oka pedig nem más, mint hogy hagyják élni, és jól szeretik. Persze neki is vannak rossz napjai, ő is makacskodik, unatkozik, bosszantja az anyját, vagy épp sóvárog utána, ha túlságosan elfoglalt, ő is húzza az időt, elhagyja a színes ceruzáit, utál zuhanyozni, és ki nem állhatja a fésülködést, mint minden rendes gyerek – de biztonságban van.
Az egy–három oldalas meséket akár önállóan is olvashatják a kisiskolások. Békés Rozi színes képei kreatívan követik a történeteket, és kiválóan tükrözik a gyermeki látásmódot.
Különösen nagy élmény gyerekekkel együtt olvasni, számítsunk rá, hogy bőven lesznek meghitt, rácsodálkozó, humoros és összebújós pillanataink. Sőt, a könyvről lámpaoltás után is lehet még sutyorogni, ami, mint tudjuk, a világon a legjobb dolog.
Both Gabi, Felvidék.ma
