Köő Artúr, fiatal történész egy fontos, ám sokszor és sokféleképpen félreértelmezett, vagy éppen félremagyarázott témához nyúlt. Az Apponyi-féle iskolatörvényekhez. E kérdéskörnek megítélése mindmáig nem egységes és sokfajta magyarázatot tesz lehetővé. Ez viszont azt bizonyítja, hogy a némi történelmi távlat ellenére, többfajta magyarázat lehetséges. De melyik a helytálló?
Száz éve folyik az iszapbirkózás a Lex Apponyinak nevezett törvények körül. Az egyik magyarázat arról szól, hogy ez az iskolákat érintő törvény az elnemzetlenítés fő eszköze volt annak ellenére, hogy a tények ezt nem támasztják alá. A másik oldalon viszont arról olvashatunk, hogy ez távolról sem volt így. Emiatt már a magyar oldalról bocsánatkérésről olvashatunk, mely érthető, de ignorálja azt a tényt, hogy a szlovákok 7%-a tudott csak magyarul 1900-ban, illetve tíz évvel később, ami egyáltalán nem azt jelzi, hogy ezeknek a törvényeknek következtében a szlovákok és a többi magyarországi kisebbség nemzeti szempontból végveszélybe került volna. Azonban ez arról is tanúskodik, egyik térfélen sem sikerült olyan felfogást kialakítani, mely a másik oldalon meghallgatásra találta volna.
Ebben a vitában arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az elmúlt évtizedek tapasztalatai akkor még nem állhattak rendelkezésre. De bagoly mondja verébnek, ha az egykori kisebbséghez tartozó történészek pálcát törnek az egykori politikusok fölött, miközben ma már sokkal világosabban lehet látni, hová vezet a beszűkült, egyoldalú szemlélet.
Anélkül, hogy ennek a vitának minden részletét vázolnánk és ismertetnénk, fel kívánjuk hívni Köő Artúr: Erdélyi adalékok a Lex Apponyihoz (Underground Kiadó és Terjesztő, Bp. 2014) c. munkájára a figyelmét, mert fontos kérdésről van szó, melyet végre a helyére kellene tennünk. Ez a 64 oldalas kötet ennek első hírnöke. A marxista történetírás a magyarság fejére szórt hamuval közelítette meg e kérdést. Az első magyar bőrfejű után – főleg 1956-nak köszönhetően – szabadabbá vált a légkör, mégis az akkor nem létező magyar nacionalizmus ostorozása a bevett szertartások közé tartozott, miközben a létező utódállami sovinizmusokról nem vettek tudomást a Moszkvához hű magyar elvtársak. Ez nem tartozott a politikailag korrekt témák rangsorába. Az ún. szocializmus korában az önmarcangoló magyar mazochizmus divata tobzódott. Más nemzeteké azonban nem! Ettől a kényszerzubbonytól mindmáig sokan nem tudnak megszabadulni. Ennek áldozata lett a Lex Apponyi is, melyre való hivatkozással sokan szeretnek hamut szórni a fejükre, nem gondolva rá, mennyi kárt okoznak nemzetüknek.
A rendszerváltás óta sincs konszenzus ebben a kérdésben. Úgy látszik valóban hosszabb időnek kell eltelnie egy adott esemény után, hogy higgadtan és elfogulatlanul tudjuk azt szemlélni, már amennyire erre az ember képes. Hiszen senki sem tudja magát függetleníteni neveltetéséről, vállalt (vagy nem vállalt) nemzeti hovatartozásától, beidegződésitől és tapasztalataitól. Bosszantó vagy sem, mindenki olyan szűrőkön át szemléli a valóságot, melyek létezéséről nincs tudomása, de attól azok még működnek. Ezért látjuk ilyen különbözőképpen a világot. És ha még vállalt eszmerendszerrel, szemlélettel rendelkezünk, akkor még sokan színesebb lesz a kép.
Köő Artúr most „belecsapott a levesbe”. Nem valamilyen látványos módon, csak szelíden és halkan mesél arról, hogy magyarok és románok miképpen értelmezték ezt a törvényt.
A vékony kötet hét fejezetben foglalja össze mondanivalóját. A bevezetés utáni az 1907-es törvény előtti korszakot tekinti át. Ismertetve a korpedagógusainak – magyaroknak és románoknak – a véleményét és konfliktusait. Majd következik a törvény ismertetése, mely kísérlet volt a problémák kezelésére. A végén következik a szükségszerű összefoglalás, a kutatási feladatok felvázolása és természetesen az irodalomjegyzék és a mellékletek.
Lapozzunk bele hát a kötetbe, mely tárgya természetesen távolról sem a román-magyar viszony hullámzásaira volt jellemző, hiszen a többi nemzetiség elitje is véleményt formált erről a kérdésről, mely mindmáig rezonál a társadalomban anélkül, hogy bárki is alaposan utána nézne a tényeknek. De az élet már csak ilyen. Nem a tények számítanak, hanem az illúzió, amelyet kelteni tudunk.
Európa nem minden területén vallják, hogy nyelvében él a nemzet. De tájainkon úgy tudjuk, hogy egy „népnek legnagyobb kincse a nyelv.” (9.) Ezt pedig az iskolában lehet elsajátítani. Ezért az iskola és a tanítóképző fontos szerepet tölt be a népek életében, annak ellenére, hogy az egyesületek, a sajtó és a színház is fontos szereppel bír ezen a területen.
1906. április 8-a után koalíciós kormány irányította az országot. A koalíciót alkotó pártok némelyike a teljes függetlenség kivívását és az általános választójogot tűzte zászlajára, de ehhez nem rendelkeztek kellő elszántsággal és erővel. Ezt hangoskodó nacionalizmussal és magyarosító politikával igyekeztek palástolni. „A nemzetállami jelszavakkal színre lépő kormány minisztereként Apponyi Albert 1907-ben az országgyűlésben jelezte, hogy szeretné megreformálni a népoktatást.” (12.)
Az 1868. évi XXXVIII. sz. népoktatási törvény bár letette a modern magyar népoktatás alapjait, egyhamar világossá vált, „hogy az állami szerepvállalás növelése nélkül a magyar népoktatás ügyében előrelépések nem várhatóak.” (13.) Nem az oktatásügy államosítása, hanem az állami szerepvállalás fokozása lett a cél. Az iskolák zöme egyházi iskola volt, de a törvény lehetővé tette állami, községi és egyesületi iskolák létesítését is. Országosan jellemző volt a tanítóhiány és az analfabetizmus komoly gondot jelentett. Világos volt, meg kell tartalmilag újítani az iskolákat, de hogyan lehet azt az egyházi, községi és egyesületi fenntartású iskolákban megkövetelni. Világossá vált az is, hogy a magyar nyelv kötelező oktatását elrendelő 1879. évi XVIII. sz. népoktatási törvény nem érte el a kívánt célt. A századfordulón tehát ezek a kérdések váltották ki az oktatáspolitikai viták zömét.
A „harmincmillió magyar” nemzetállami nacionalizmus korszakában (1875-1890, főleg 1895-1899 között) Apponyi nemzetiségpolitikai nézeteit megváltoztatta. A Nemzeti Párt, melynek élén állt, tudta, „a szabadság csorbítása nélkül nem korlátozható a magyarországi állampolgárok anyanyelvének és kultúrájának szabad használata” (13.). Biztosítani kívánta a nem magyarok nyelvi és kulturális jogait, de a külön közjogi státuszra irányuló igényeket elutasította. A magyar nemzet egysége alatt politikai egységet értett, nem erőszakos magyarosítást. Tehát az államnemzeti felfogást vallotta, mely a franciákra jellemző. Így egy francia számára a nacionalité állampolgárságot jelent, nem nemzetiséget annak ellenére, hogy eredeti értelme az utóbbit jelölte.
Miután a szerző vázolja a politikai klímát, melyben az általa tárgyalt törvények születtek, a következőkben a korszak pedagógusainak véleményét ismerteti a magyar nemzeti oktatáspolitikáról. Somogyi Gézát a hév annyira elragadja, hogy a népiskola a növendéket arra nevelje, hogy meggyőződésévé váljon, „a magyar a legrégibb, a legkiválóbb faj a világon.” (15.) Sőt azt sem tartaná bajnak, ha a diák azt vallaná, Ádám is magyar volt, hiszen neve azt jelenti: ad ám!
Prekup László, bajesdi tanító arról számol be a Néptanítók Lapjában, hogy az oláhnyelvű felekezeti tanítóképzők és papnevelő intézetek hazafiatlan tanítási rendszert alkalmaznak. Ezután a brassói Gazeta Transilvaniei nyomozást indított Prekup ellen és árulónak, meg renegátnak nevezte. Ez a lap közölte Traian Şuteu, a morlacai iskola igazgatója véleményét, mely szerint a magyarországi román iskolákban a román nép eredetét kellene tanítani, és rámutatni arra, hogy állandóan meg akarták fosztani nemzeti öntudatától, mégis elérték, hogy elismerik „őslakói jellegüket”. A tanterv azt mondja: „A magyar királyság rendszeres történelmével kapcsolatban tárgyalandó azon népek történelme is, amelyek érintkezésbe voltak vagy vannak a mi hazánkkal…” A tanterv nem fogalmaz elég konkrétan, így a pedagógus dönt. „Tehát minden a saját tetszésünkre van bízva!” (59.) Így a hamis dákoromán elmélet tanítását javasolja.
Ezt viszont Középajtai Barna Endre úgy értelmezi, hogy egy „oláhajkú magyar tanító” 3000 félrevezetett társával együtt „a magyar nemzet és a magyar haza földarabolása érdekében nyíltan munkába” állt (18.). A cikk írója még arra is kitér, hogy ennyi román tanító egész Romániában sincs!
Bereczky Lajos érdekes módon érvel A konkolyhintők c. cikkében. A nemzetiségi tanítók kérdezzék meg képviselőiket, ügyvédeiket, bankigazgatóikat, papjaikat és köztisztséget viselő urakat, miért ismerik olyan jól a magyar nyelvet, melytől népüket féltik. „Tegyék föl a kérdést, hogy a saját gyermekeiket miért járatják magyar állami iskolába, még akkor is, ha a lakóhelyükön van más, például saját felekezeti iskola is.” (20.) Önzőnek, nem egyenes embernek tartja azt, aki saját népét elzárja attól, amit ő megtesz.
A román tanítók károsnak ítélik a magyar nyelvű óvodát, sőt Timotei Popovici énektanár az idegen zenéket károsnak ítéli a román kultúrára. Az „idegen népek zenéinek befogadása veszélyes.” (27.) A románokat körbevevő népek eszméi ellenségesek velük szemben. Majd a szamosújvári görög-katolikus tanítóképző ide vonatkozó helyzetének szentel egy fejezetet.
A vita tehát tovább zajlott. De az oktatáspolitika irányítói és kaptak jelzéseket és jelentéseket. Földes Károly újpesti iskolaigazgató betegszabadságot kért, de azt arra használta föl, hogy Szucsák községben agitálja a nemzetiségi lakosokat a szabadelvű párt ellen. Vásárhelyi Béla, Arad megye főispánja a vallás és közoktatásügyi minisztert tájékoztatta levélben a görögkeleti és görög-katolikus román lelkészek és tanítók hazafiatlan üzelmeiről. „A magyar nemzet és a magyar hatóságok, s általában minden ellen, ami magyar, vad gyűlölet sugárzik.” (31.) A papok izgatása azért alattomos és szemérmetlen, mert papi javadalmukat az államkincstár egészíti ki és a tanítók közvetlen államsegélyben részesülnek. A főispán szerette volna megvonni a segélyt azoktól, akik ezt politikai magatartásuk miatt nem érdemlik meg.
A XX. sz. elejére világossá vált – írja a szerző -, hogy a népoktatás megújítását, beleértve a tanítók fizetésének emelését, életszínvonaluk javítását csakis az egységes magyar népoktatási rendszer kialakításával lehet megoldani. „A kormány által hozott törvények alapvetően ezt a célt kívánták szolgálni.” (20.) Apponyi népoktatási törvénytervezete sajnálatos módon egybekötötte az állami támogatást a magyar nemzeteszemével. De ennek oka volt. Egyrészt a fentebb vázolt nemzetiségi pedagógusok és papok politikai magatartása és az 1906-os bukaresti kiállítás. Ekkor ugyanis Károly király uralkodásának 40. évfordulója alkalmából rendezett kiállításra a szomszédos országok románjait is meghívták. Balkáni, besszarábiai, bukovinai és magyarországi románok érkeztek a román fővárosba. Erdélyből több mint ezer tanító utazott el. A nagy román dalversenyen 25 dalárda szerepelt, közülük 16 magyarországi és csak hét romániai! A hivatalos magyar körökben kínos benyomást keltett a magyarországi románok viselkedése. Míg a más országokból érkező románok úgy rendezték el néprajzi vonatkozású tárgyaikat, hogy a kiállítási hely fölött feltüntették államuk vagy tartományuk nevét (Ausztria, Szerbia, Besszarábia, Macedónia…). A szerbiai románok kitették a szerb zászlót, csak szerbül írták ki felirataikat és szerb színekkel díszítették szekrényeiket. Kitették a szerb koronás címert és Péter szerb király képét is. Román nemzeti színű szalagot sehol sem lehetett látni. A besszarábiai románok orosz feliratokat írtak, a bukovinai románok csarnokában osztrák zászló lengett. Románul és németül tették ki felirataikat. A helységneveket németül tüntették föl. Ezeknek az országoknak a lakosai nyilvánvalóan féltek államuk megtorlásától. Bíró Sándor tudósítása szerint, a magyarországi románok éles ellentétben viselkedtek a többiekhez képest. Kiállítási csarnokuk nem árulta el, mely ország állampolgárai. Csarnokuk felirata: A határon túli románok. A kiállított tárgyakat átszőtték román nemzeti színekkel. Csarnokuk külsejéből a magyar kormány azt a következtetést vonhatta le, hogy nem óhajtanak a magyar államhoz tartozni és az általuk lakott területet külön román államnak tekintik. Magyarország nem tiltotta a kiállításon való részvételt, Oroszország viszont igen. A többi országgal ellentétben, a magyarországi románok nem mutattak lojalitást államukkal szemben. A romániai románok irredenta beszédei még rontottak a helyzeten és ilyen hangnemben írtak a kiállításról a hazai román lapok is.
Nos, ilyen előzmények után került sor az 1907:XXVI. és 1907:XVII. tc. (állami és nem állami iskolák) elfogadására. A szerző egy fejezetben ezek tartalmáról számol be. Az utóbbi törvény váltotta ki a legnagyobb ellenkezést. A miniszter azzal indokolta a törvényt, hogy annak célja egyrészt a községi és felekezeti néptanítók fizetését rendezni, hogy tisztességes megélhetésük biztosított legyen, másrészt, hogy megóvják az állami és nemzeti érdekeket. Így az állami támogatás a kifogástalan hazafias nevelés függvénye lett. A törvény nem kívánta érinteni azt a jogot, hogy mindenki saját anyanyelvén részesüljön alapképzésben. Nem kívánják a haza „nem magyar ajkú lakosait faji és nemzetiségi mivoltukból erőszakosan kivetkőztetni”. A törvény„egyedüli célja… a magyar nemzeti kultúrát és magyar nyelvet meggyökereztetni, s ezáltal a magyar nemzethez való tartozás érzetét a nem magyar ajkú állampolgárok lelkébe is becsepegtetni.” (41.)
Az 1907:XVII. törvényjavaslat 18. §-a váltotta ki a legnagyobb vitát. Főleg a román, de a szász képviselők is sérelmesnek találták azt. Szerintük, ez megdönti az állampolgárok anyanyelvi és faji egyenjogúságának elvét. A 19. § kimondta, hogy a nem magyar tanítású elemi iskolákban a magyar nyelvet naponta úgy kell tanítani, hogy a negyedik évfolyam végén a tanuló élőszóban és írásban érthetően ki tudja magát magyarul fejezni. A nemzetiségek álláspontja szerint, ez kivitelezhetetlen feltétel, mely megbénítja a népiskola működését. Azonban a törvény egyéb cikkelyeit is kifogásolták. Mikó Imre hívja fől arra a figyelmet, hogy a nemzetiségi politikusok azt a látszatot igyekeztek külföldön kelteni, mintha az iskolák egy részét a törvény 20. §-a kétnyelvűvé kívánná tenni. A nemzetiségek e törvényben az egyházi autonómia sérelmét is látták, mert az iskolafenntartó felekezetek ugyan maguk, szabadon választják meg tanítóikat, de a miniszter hagyja azt jóvá. Elkerülte figyelmüket, hogy az 1893:XXVI. tc. ezt a rendelkezést már tartalmazta. A 22. § fegyelmi vétségnek minősítette, ha aközségi elemi népiskolai tanító elhanyagolja a magyar nyelv tanítását, vagy ha tiltott könyveket használ, netán ha nemzetiségi izgatást követ el.
A román történészek azt nehezményezték, hogy a felekezeti iskolák százai szűntek meg, ami persze azzal is összefüggött, hogy néhány évre rá kitört az első világháború. 4.522 településből, ahol románok éltek, 567 (12,5%) esetében román tannyelvű iskola nélkül maradt. A törvény tanítói fizetéseket rendező része miatt, a nemzetiségi iskolák ellehetetlenültek, mert a szegényebb iskolák nem tudtak több román tanítót felvenni. Ezt csak akkor tudták volna megtenni, ha államsegélyért folyamodnak, de ekkor viszont az államnak elvárásai voltak a tanítókkal szemben. Az ortodox egyház rengeteg kisiskoláját fel kellett áldoznia azért, hogy az állam által előírt iskolákat hozzon létre. 420, más adatok szerint 459 ortodox és közös fenntartású iskola zárta be emiatt kapuit. A szerző nem részletezi, hogy ezek milyen színvonalúak voltak valójában és milyen tanteremmel rendelkeztek.
A törvény egyik nem várt következménye, amivel senki nem számolhatott, hogy így a tanító köztisztviselővé vált s ellentétbe került a pappal, mert az nehezményezte, miért tett a tanító a magyar állam szolgálatára hűségesküt. Sokan fordultak emiatt a tanfelügyelőhöz segítségért.
A szerző kötete végén táblázatba foglalja az elébb vázolt problémákat és az Apponyi-féle törvény törekvéseit azok megoldására. Majd végezetül a további kutatási feladatok között a törvény következményeit jelöli meg kutatandó területnek.
A kép tehát sokkal összetettebb és sokrétűbb, mint ahogy ezt a kérdést általában tárgyalni szokták. Várjuk a folytatást!
Balassa Zoltán, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”55513,54426,54179,53348″}
