Háromszázharminc éve, 1687. március 3-án gróf Antonio Caraffa császári generális teljhatalmat kapott, amelynek eredményeként a császárellenes összeesküvést kivizsgáló eperjesi vésztörvényszék huszonkét tehetős polgárt és nemest küldött a vérpadra.
Caraffa nem véletlenül szemelte ki Eperjest, hiszen a gazdag felvidéki város a magyarországi lutheránusok védőbástyája volt, s mint ilyen, szálka a bécsi udvari körök szemében, amely korábban ellenállt a Habsburgok erőszakos rekatolizációs kísérleteinek.
Tizenhat évvel korábban, 1671-ben I. Lipót császár parancsára az eperjesi evangélikus templomokat katolikus kézbe adták át, elkergették a protestáns lelkészeket és a kollégiumot a jezsuiták vették át. A várost más téren is retorziók érték, védműveinek javát le kellett rombolni, ráadásul a bécsi udvar a város gazdasági ügyei felett is befolyást akart szerezni. Eperjes kényszeredetten, de meghajolt Bécs akarata előtt, ám a város sérelmeit nem feledte, s amikor 1682-ben Thököly Imre felkelése kirobbant, Eperjes szinte az elsők között állt a kurucok oldalára, katonákat adott Thököly seregébe és vallási revansot vett: elűzte a jezsuitákat és lerombolta a ferences kolostort. Bécs 1683. évi sikertelen török ostromát követően Thököly pünkösdi királyságának is leáldozott és Eperjes 1685-ben újból Bécs fennhatósága alá került. A császári csapatok nem kímélték a várost, raboltak-fosztogattak, tovább bontották a városfalakat és a védelmi berendezéseket.
A császár tanácsadói elérkezettnek látták az időt arra, hogy a Habsburgok török elleni győzelmeik után megerősítsék magyarországi pozícióikat, az ország lakosságának példát statuáljanak és Bécs ellenfeleit irgalmatlanul megbüntessék. Caraffa generális a Thököly-párti Eperjes megbüntetését javasolta, már csak azért is, mert maga számolt be arról, hogy az eperjesi polgárok titkos levelezést folytatnak a Zrínyi Ilona által védett Munkács őrségével. Caraffa egyik levelében a következőket írta I. Lipótnak: „Most nyilik alkalom örök időkre kiirtani Magyarországból a pártoskodást. A hadi szerencse jelenleg kedvez Felségednek, s a büntetés nemcsak igazságosnak fog látszani, hanem helyeseltetni is fog fennhangon. A birságok és elkobzások gyarapítani fogják a kincstárakat. De félrendszabálynak semmi haszna; szükség, hogy az inquizicio az ország több pontján egyszerre minél keményebben induljon meg.”
Nem sokkal később, 1687. március 3-án az uralkodó teljhatalmat adott Caraffának, hogy a császárellenes összeesküvést felderítse, így a négy császári tisztből és nyolc magyar nemesből álló eperjesi rendkívüli bíróság megkezdte a letartóztatásokat, melyek során főként protestáns nemeseket és tehetős városi polgárokat fogtak le. Debrecen már 1686-ban hasonló retorziókat szenvedett el, s Caraffa most Eperjes polgárait szándékozott megbüntetni. A császáriak bezárták a városkapukat és ostromállapotot hirdettek. A vérbíróság koncepciós eljárás alapján – hiszen az ominózus levelek nem is léteztek -, harminc hóhér és hóhérsegéd szakavatott ténykedése mellett, válogatott kínzások közepette csikarta ki a terhelő vallomásokat. Több tanú az öngyilkosságba menekült, csakhogy elkerülje a további kínszenvedéseket, de olyanok is voltak – mint például Radvánszky György és Palásthy Gábor zólyomi nemesek –, akik belehaltak a kínvallatásokba.
Az eperjesi vértanúk emlékműve (Kép: köztérkép.hu)
A véres eljárás során több száz embert vontak kínpadra. A halálos ítéleteket a generális hagyta jóvá és jelenlétében hajtották végre azokat. Az áldozatok keserves halált haltak, hiszen egy részüket felnégyelték, más részüket pedig lefejezték. A tábornok később annyiban mutatkozott „humánusnak”, hogy engedélyezte a holttestek pénzen történő kiváltását. Huszonkét halálos ítéletet hajtottak végre 1687. március 5. és május 9. között, így végezték ki Baranyai Ferenc, Bertók János, Feja Dávid, Fleischhacker György, Lányi Sámuel, Medveczky Sámuel, Rauscher Gáspár, Schönleben György, Weber Dávid, Weber Frigyes és Zimmermann Zsigmond polgárokat, valamint négy nemesembert: Bezzegh Györgyöt, Keczer Gábort, Sárossy Mártont és Székely Andrást. Az áldozatok közé tartozott még Fazekas N., Feldmayer Simon, Kováts György és négy ismeretlen személy.
A városban 1687. november 3-ig tombolt Caraffa terrorja, akinek eltökélt szándéka volt a módosabb eperjesi polgárok vagyonának elkonfiskálása és a Thököly-párti nemesek megregulázása. A generális azonban túlbuzgónak bizonyult, hiszen a kínvallatások alkalmával a tanúk az országnagyokat is belekeverték az összeesküvésbe. Mivel a külhoni közvélemény felháborodott és tartani lehetett a magyarországi rendi elégedetlenség újabb kirobbanásától, Lipót császár az országgyűlés – mely ekkor mondott le az Aranybullában rögzített ellenállási záradékról – tiltakozására és tanácsadói javaslatára feloszlatta az eperjesi törvényszéket, amnesztiát adott az eljárás alatt bebörtönzötteknek, az árvaságra jutottaknak visszaszolgáltatta elkobzott családi vagyonukat, a tábornaggyá előléptetett és az Aranygyapjas-renddel feldíszített Caraffa grófot pedig kinevezte a felsőmagyarországi várak parancsnokává.
Az eperjesi vértanúk nem merültek feledésbe, ugyanis a jezsuiták már 1751-ben Mária-oszlopot emeltek az vérpad helyén. Eperjesen a múlt század elején közadakozás révén valósult meg az újabb mementó, s a Markup Béla által készített emlékművet 1908. június 11-én avatták fel ünnepélyes keretek között. Majd két évtizeddel később – 1930-ban – a szinyei katolikus templom restaurálásakor négy eperjesi vértanú, Bertók János, Keczer Gábor, Palásthy Gábor és Radvánszky György földi maradványai kerültek elő, melyeket 1930 őszén temettek újra az eperjesi evangélikus templomban.
Amikor 1995 nyarán a néhai II. János Pál pápa látogatást tett a Felvidéken (Szlovákiában), Eperjesen is járt, ahol katolikus egyházfőként fejet hajtott az eperjesi vértanúk emléke előtt.
(A szerző hadtörténész)
