Molnár Imre, a Pozsonyi Magyar Intézet igazgatója Esterházy János életművéről, személye és tettei megítéléséről tartott előadást a jászói Mécs László Szabadegyetemen.
A gróf élete és 60 évvel ezelőtt bekövetkezett mártírhalála felvidéki magyar közösségünk egyik meghatározó tényezője. Az előadás 20. századi történelmünk legjelentősebb alakját emelte ki, aki tettein keresztül múltunkkal szembesít és mindenkori helytállásra kötelez. Az elismert történész, szociológus arra ösztönözte a hallgatóságot, hogy ne csak elismerjék a mártír munkásságát, de példaként kövessék azt.
Az elkötelezett Esterházy-kutató úgy gondolja, hogy azonosulnunk kellene a gróf által képviselt világlátással, értékrenddel, illetve a magyarság és a szomszéd népek iránt érzett felelősségtudattal. Molnár Imre Esterházyról szóló első előadását 1989-ben tarthatta meg Szencen, először nyilvánosan a rendszerváltás után. A felvidéki magyarság prófétájáról, aki sokaknak hitet adott a gulagok embertelen környezetében, mély áhitattal beszélt a történész. Elmondása szerint Jankó bácsi élete legnagyobb eseményének tartja, hogy börtönfogsága során találkozhatott a töretlen hitű felvidéki magyar politikussal. Az ő hívására adta fel a szolgálatos görög-katolikus püspök az utolsó kenetet mártírunknak. A jászói táborlakók részesei lehettek Molnár Imre tartalmas előadásának, aki szerint az első számú vértanú személyében fel kellene fedezni azon kevés magyar politikusaink egyikét, aki igazán barátja volt a szlovák népnek. Már csak azért is, mert az övéhez hasonló, magyar és szlovák nép közti közvetítő, kiegyenlítő személyiségekre manapság is nagy szükség lenne.
Mihályi Molnár László köszönti az előadás résztvevőit (Fotó: Nagy Emese/Felvidék.ma)
Tizenkét évnyi politika csillaga
Esterházy János anyai ágon lengyel, apai ágon magyar származású, ugyanis idősebb Esterházy János és gróf Tarnowska Erzsébet gyermekeként született. Apja a monarchia katonatisztjeként került Krakkóba, ezt a szolgálatot hazájától távol kellett eltöltenie. Így ismerkedett meg a „lengyel Széchenyi” lányával az idegenben, aki gyűjtötte az akkori irodalom kincseit, újra alapította a Jagelló Egyetemet, melynek első rektora volt, valamint létrehozta a máig működő Lengyel Tudományos Akadémiát. Stanislav Tarnowski sokáig vívódott, hogy lányát egy megszálló katonához adja-e, azonban a szerelem és a lengyel-magyar barátság jegyében áldását adja 1897-ben a nászra. Ebből a házasságból született két lánytestvére, Mária és Lujza mellett a mi mártír grófunk is Nyitraújlakra való költözésük után. Nem egész hét évnyi boldog házasság után a fiatal grófné özvegy lesz, de férje iránti olthatatlan szerelme és köteléke miatt a zoboraljai szlovák-magyar környéken marad, elutasítva a nyugodt otthoni lengyel jövőképet. Több helyen tevékenykedett, nagyon puritán asszony volt. A megyei vöröskereszt vezetőjeként segített, ahol tudott. János egy meglehetősen szociálisan érzékeny környezetben nevelkedik.
Fokozatosan kapcsolatba kerül az ország politikai rendszerével. Ebben az időszakban két nagy pártja volt a felvidéki magyarságnak. A katolikus Országos Keresztény Szocialista Párt és a Magyar Nemzeti Párt, mely a reformátusokat foglalja soraiba. Kassán alakul meg a 19. század végén az OKSZP, melynek élére a két világháború között Esterházy kerül. Parlamenti képviselő lesz és a Procházka-féle szellemiséget viszi tovább. „Felismeri azt, hogy a Felvidéken politizálni szociális politika nélkül nem lehet. Napjaink politikusainak sem kellene a szociális kérdést elhanyagolniuk. Három pillérre építi pártja működését: az értelmiség megnyerése, a keresztény elvek fenntartása a párt életében, valamint a szociális politika. Megtartja a párt kötelékeiben az őslakos németeket és magyar érzelmű szlovákokat is”- hangzott el az előadásban. Évente megszervezi a karácsonyi és nyári szociális gyűjtést a rászorultak számára. A felvidéki magyar szegény réteg számíthatott rá, ezt a szociális politikát folytatja 1944 végéig.
Esterházy János Budapesten, egy bálon megismerkedik az előkelő családból származó Serényi Líviával, akit feleségül vesz. Mivel Esterházy a szlovákiai magyarságnak szentelte életét, házassága boldogtalanságra volt itélve. A nagypolgári grófnő egy poros szlovák-lengyel közegben tengődik. Férje elhivatottsága egyre növekszik, hiszi, hogy a felvidéki magyar jövőt Isten nélkül nem lehet továbbvinni, csak vele együtt lehet küzdeni. Nagyon jó, személyes kapcsolata volt a szlovák kereszténydemokratákkal is, Andrej Hlinka temetésén személyesen volt jelen. Kitűnik a reálpolitizálása, hiszen a prágai parlamentben nem szlovákiai magyar, hanem szlovák autonómiát követelt, tudta, hogy ezt a két nemzetet egymás mellé rendelte az Isten, és a mi feladatunk megtalálni ennek az együttélésnek a formáját, hiszen valamennyien keresztények vagyunk. Ez a vonatkozás a mai V4-ek közös álláspontjaiban köszön vissza. Miután 1938-ban Horthy csapatai bevonultak, az „idegenbe” került szlovákok jogait is követeli, úgy mint sajátjait is a felvidéki magyarság élén. Ez egy elhatározás volt, nekünk szentelte életét, mikor elutasítja a magyarországi parlamenti mandátumot. Itt marad a hetvenezres lélekszámú magyarságért, minden erejével szolgálta őket, értük szállt síkra.
A hallgatóság (Fotó: Nagy Emese/Felvidék.ma)
Tizenkét évnyi sötét pokol
Ezt az időszakot testvére, Mária feljegyzéseiből ismerjük, aki Esterházy rendszeres látogatója volt az ilavai börtönkórházban. Sokáig semmit nem tudtak róla a hazaiak, úgy vélték, valamelyik gulag táborban pusztult el. Annak ellenére, hogy a második világháború után volt lehetősége elmenekülni, nem adta fel elhivatottságát és Istenbe vetett hitéből erőt merítve a Felvidéken marad. Nem fogja a németek kegyéből menteni a bőrét, úgy érzi, nincs miért menekülnie, hiszen tiszta a lelkiismerete. Nem a nyugat szabadságvilágát választja, saját bevallása szerint, ha jóban itt volt a sajátjaival, a rosszban is ki kell mellettük tartania. Felkeresi Gustáv Husákot, aki átadja őt az NKVD pozsonyi alakulatainak.
1945 júliusában Esterházyt és tíz magyar társát Moszkvába viszik, ahol tíz év javító-nevelő munkára ítélik. „Hatszáz órás kihallgatás után azzal bírják csak megtörni, hogy családját és gyermekeit is a Szovjetunió gulagjaiba deportálják, ha nem ismeri el azt, hogy fasiszta pártot vezetett és partizánosztagokat szervezett a Szovjetunió ellen. Ekkor írja alá a beismerő vallomást”- mondta Molnár Imre. Egyetlen életjelet küld magáról – néhány lengyelül írt mondat egy papírfecnin, melyben biztosítja édesanyját, hogy él. A cédulán szerepel az is, hogy hitét nem vesztette el és áldja, öleli családját. Csak hite tartja meg a pokol bugyraiban. A szovjet fővárosból szállítják az Északi-sarkkörön túlra. Súlyos tbc-ben szenved, megfosztják a grófi címerrel díszített fehérneműjétől és anyaszült meztelenül, egy rongyos pufajkában lépi át a gulag kapuját. A láger állati körülményei között szinte kiemelkedik sorstársai közül, a hitét nem veszíti el a végső megpróbáltatások során sem.
Amikor négy évnyi orosz rabság után Csehszlovákia tájai felé utazik, mivel a Klement Gottwald által vezetett állam kikérte őt a rabságból, hogy kötélhalállal végezzen vele, elsőként a szenci Szűz Máriát pillantja meg. Itthon szembesül azzal, hogy kivégzés vár rá. Vágner főügyész kegyelmi kérvény hiányában felfüggeszti az ítélet végrehajtását. Ez is az isteni gondviselés egyik formája. Börtönkórházba viszik, ahol három napig egy korty vizet sem vesz magához, hogy meg ne fertőzze cellatársait. Egy imakönyvben jegyzi fel keresztútjának állomásait. „Esterházy János életében szinte minden megtörténik, ami a szlovákiai magyarság életében megtörténhetett: a teljes elkobzástól kezdve az emberi jogok megfosztásáig, megaláztatásig, deportálásig, az anyanyelvtől való megfosztásig. Csak a neve marad magyar levelei alján. Mégis a legnagyobb boldogság számára, hogy itthon lehet”- hangzott az előadásban. A grófot végtelen boldogsággal tölti el, hogy újra misén vehet részt, áldozhat és gyónhat halála előtt. Molnár Imre előadásában három menekülés kísérletet/kísértést emel ki az életútból: 1938-ban a magyarországi karrier a kérdés, Esterházy egy iszapbirkózó hazai politikáját választja. 1945-ben nem szökik el nyugatra, a szabadság és a raboskodás ellentétének fényében is hazáját választja. 1949-ben azonban élete utolsó nagy kérdése előtt áll. Ha a liptói börtönből szervezetten megszöktetik, esélye lett volna a túlélésre, de itthon a halál, az áldozat beteljesedése várt rá.
„Ha szenvednünk kell magyarságunkért, panasz és zokszó nélkül tesszük ezt, mert minél szilárdabban állunk ilyen körülmények közepette Isten adta jogaink alapján, annál értékesebb tagjai leszünk a nagy magyar közösségnek, s annál eredményesebben tudjuk szolgálni Isten segítségével örök magyar céljainkat” – ezzel az Esterházy János-gondolattal fejezte be előadását Molnár Imre a XX. Mécs László Szabadegyetem második napján.
