A Sándor orosz cár nevét viselő, magyar, tót és német legénységből álló pozsonyi császári-királyi 2. sorgyalogezred a császári ármádia azon kevés csapattestének egyike volt, amely 1848 tavaszán idehaza állomásozott. Pozsonyban a 2/II. és 2/III., míg Győrött a 2/I. sorgyalog zászlóalj bakái kvártélyoztak. A 2/I. sorgyalog zászlóalj parancsnoka Aulich Lajos alezredes, a későbbi aradi vértanúk egyike volt.
A pozsonyi születésű, német ajkú Aulich Lajos 1812-ben – 19 esztendős korában – lépett be a 2. sorgyalogezredbe, mint hadapród. Részt vett az utolsó napoleoni háborúkban, s 1813-ban lépett elő zászlóssá. Az évtizedek során egyre feljebb jutott a ranglétrán, 1844-ben őrnagy, 1848 tavaszán pedig alezredes volt. Ezredét 1848 májusában rendelték a magyar Hadügyminisztérium alá, és júliustól a délvidéki hadszíntéren küzdött. 1848. október 15-én kapta meg ezredesi előléptetését és átvette ezrede parancsnokságát. A Sándorok II. és III. zászlóaljával együtt 1848 novemberében került át a Feldunai hadtesthez. A megbízható, nyugodt és körültekintő törzstisztre Görgei Artúr tábornok is felfigyelt, így 1849. január 5-én Vácon kinevezte hadteste egyik hadosztályparancsnokává. Aulich jól szerepelt a téli hadjáratban, 1849. február 25-én lépett elő tábornokká, aztán március elején átvette a II. hadtest parancsnokságát. Fontos szerepet játszott a tavaszi hadjáratban – főként az isaszegi csatában, valamint a Pest alatti demonstratív jelenlétével –, ám reumatikus betegsége egyre jobban kínozta, ezért május 22-én kénytelen volt átadni hadtestét és a fővárosban gyógykezeltetni magát. Vukovich Sebő kormánybiztos így vélekedett személyéről: „Lehetetlen volt meg nem szeretnem e hadfit, ki láng érzettel beszélt a szabadságról, s bosszankodással sújtá a népek ostobaságát, mellyel lehetővé teszik a zsarnokoknak a szabadság nyomását önmaguk a népek által űzni. Aulich jeles katonai tulajdoni mellett erényes polgár volt. Reá és Nagysándorra illett leginkább a polgártábornok nevezete, mit az utóbbi szeretett használni is. (…) Aulichnak a hadseregben nem volt irigye, nem volt ellensége, őt mindenki egyaránt tisztelte, alatta szívesen szolgált ki-ki. Harmincnyolc évet töltött folyamatos katonai szolgálatban, s Damjanich azt szokta róla mondani, hogy őneki van tábornokaink között a legtöbb katonai gyakorlata és tudománya.” Kossuth 1849. július 14-én nevezte ki hadügyminiszterré, és Aulich az egyre rosszabb hadihelyzet ellenére igyekezett a honvédsereg egységes működését biztosítani. A Világosnál fogságba esett tábornokot Aradon ítélték halálra, ahol 1849. október 6-án hetedik elítéltként lépett a bitófa alá.
Aulich ezredes és a Sándor-bakák több ízben is kitűntek hősiességükkel a délvidéki harcok során. Görgey István az 1848. augusztus 19-én vívott harcokról az alábbiakat örökítette meg: „Szenttamásba a Sándor-gyalogság közülünk, Turjába pedig a Wasa- és Schwarzenberg-gyalogzászlóaljak kitűnő vitézséggel berontottak, s a sáncokon belül jutva a rác, szervián és albán védőket hátraverték, de a vert ellenségnek segítségül jövő csász. rendes határőrzászlóaljak ellenében Bechtold tábornok részéről támogatás nélkül hagyatván, kénytelenek voltak veszteséggel meghátrálni. Aznap különösen Aulich alezredes a Sándor-gyalogságtól, Lenkey százados a Württemberg-huszároktól és gróf Leiningen százados a Schwarzenberg-gyalogságtól tüntették ki magukat.”
A 2. sorgyalogezred 1848 novemberében került fel Pestre, ahol november 21-én Kossuth tartott felettük szemlét, s intézkedett, hogy az altisztek kávébarna színű, piros zsinóros honvédatillákat kapjanak. Az ezred egyenruházatának egyöntetűsége már a Délvidéken megbomlott, hiszen egyes bakák már akkor lefejtették világoskék magyar nadrágjaikról a „svarcgelb” zsinórzatot. Aulich ezredessel ellentétben az ezred tisztikarának egy része nem szimpatizált a magyar üggyel, így Görgei tábornok vitte kenyértörésre a dolgot. Erről így írt Kossuthnak 1848. december 16-án: „A 2. sorezred két zászlóalja… tisztikarának nagyobb része éppen ellenkező elemekből állott, mint minők a haza védelmére szükségesek. Azoktól meg kellett szabadulnom, mert valamint a legjobb hadsereg semmire sem mehet egy oly vezér vezénylete alatt, ki a hadsereg bizalmát nem birja: úgy a legjobb hadvezér sem tehet semmit, ha seregében nem bízhatik. Ámbár tudván, hogy az illető tisztikar minden egyéne már kétszer írt alá mindenféle, hűségét bizonyító nyilatkozatokat: mégis kényteleníttetém, az elébb érintett szempontból kiindulva, az illető tisztikart mindjárt az első fogadás alkalmával a legőszintébben, de egyszersmind a leghatályosabban felszólítani arra, miszerint azok közülük, kik ügyünk iránt ellenszenvvel viseltetnek, nyilatkoztassák azt ki férfias nyiltsággal; biztosítván nekik a legközelebbi jövőjüket egy-két heti szabadsággal díj mellett, a távolabbat pedig az által, hogy kéthavi szabadságuk lefolyta után nekik szabadságukban álljon országunkat elhagyni. Ha sokat igértem, azon jó szándékból tettem, hogy az igen derék hadsereget hazánk elleni elemektől megtisztítsam. És ime sikerült; 25 tiszt találkozott, ki jó ügyünk mellett vívni vonakodik s őszinte felszólításom következtében azt ugyanazon őszinteséggel kinyilatkoztatta. Ezen 25 egyén ugyan már kétszer nyilatkozott ügyünk mellett, s ennélfogva a jelen következetlenségük vagy álnok vagy gyáva jellem ismertetőjele, s eszerint loyalis bánásmódot nem is igényelhetnek: de én mindamellett (kénytelen vagyok) … aziránt megkérni, hogy Magyarország és a magyar nemzet nevében adott szavam és igéretem teljesíttessék; mert ha ez nem történnék: becsületem veszve van egész hadseregem színe előtt s én többé fővezér nem lehetek… Sokat igértem, de legalább megszabadultam oly emberektől, kik hadseregünk szellemére csak a legrosszabb befolyással lehetnek. Ha rosszul cselekedtem: tessék megróvni; de váltsa be a szavamat, vagy szíveskedjék kijelenteni, kinek adjam át a fővezérséget; mert még egyszer kijelentem, hogy más mód nem lévén… ezen 25 tiszttől megszabadulni: most az egyszer többet kellett igérnem, mintsem a magam hatalma szerint teljesíthetek.”
A téli hadjárat időszakában, Körmöcbánya tájékán történt a következő érdekes epizód: „Reggel 5 órakor tovább indulás; de az ágyukat a tiroli vadászok fedezete alatt hátra kellett hagyni, minthogy az út rendkivül keskeny volta miatt rajta megfordulni, tehát azoknak hasznát venni lehetetlen volt. Félórai ujabb menet után puskatűzzel fogadtatunk és viszonozzuk. Az ellenség visszahuzódik az erősen eltorlaszolt Turcsek helységébe. Részünkről a szerint a mint a nagyon szaggatott terep engedi, rohamoszlopok alakíttatnak; pereg a dobszó rohamra, két ponton megtámadjuk a helységet: de az ellenség öldöklő puskatüze meghiusítja az első két rohamot. Harmadik rohamra a mieink beveszik a torlaszokat. Az ellenség körülkeritve látván magát, felhágy a lövöldözéssel és „lábhoz” veszi a fegyvert. „Pardon! Ne lőjjetek testvérek!” kiáltják onnan túlról lengyel nyelven, s erre a Wázáink és Sándor bakáink, tótok, meg is szűnnek lőni, sőt ölelkezni kezdenek a lengyel gyalogok első soraival és mielőtt a lefegyverzés parancsa megjött volna, az ellenség zászlóaljai hátrább húzódnak, elébb lassan, azután gyorsabban és egyszerre csak uj sortüzet adnak a mi sorainkra. Ezek is aztán ébredeznek ámulásukból és erre iszonyú tüzelés támad, míg az ellenség jobbról túlszárnyalva, nagy veszteséggel kifut a helységből.”
A 2/II. sorgyalog zászlóalj a Feldunai hadtest állományában még 1849 elején is fehér szíjazatot viselt, miáltal alig különbözött a velük szemben álló császári gyalogságtól. A 2/III. sorgyalog zászlóalj a komáromi védősereghez nyert beosztást és közel ezer, honvédegyenruhába öltöztetett újoncot kapott.
A 2/I. sorgyalog zászlóaljat Erdélybe vezényelték, ahol a Felső-erdélyi hadtest alárendeltségébe lépett. Ezen zászlóalj Koffler Bódog őrnagy Marosborgó (Marosény) környékét tartó különítményéhez tartozott, amelyen 1849. február 6-án váratlanul rajtaütött Karl Urban császári ezredes katonáival. Az eseményről Kővári László Erdély története 1848-1849-ben című munkájában így írt: „Urban ezredes Poiana Stampeiből elényomult, s a triplex confinium csúcsát, a Munyirozlavát megkerülve, az erdők rengetegjein át, a mieinknek háta mögé került, s február 5-e hajnalán 22 fok hidegben, egy nap és egy éjji hógázolás után Marosényt, a Borgói völgy utolsó faluját, előőreinket elfogva, körülvevé. (…) Jól levén a lakosok által a helyőrség fekvéséről értesítve, a falut s annak minden pontjait, tüzérséget, lovasságot terv szerint meglepte. A kiállva volt őröknek azt mondatott, hogy ők székely katonák, s azok csendesen hagyták az egyes csapatokat vonulni. Még sötét volt, midőn Urban tisztjei egyszerű gordonista ruhában, a parancsnok Koffler őrnagy hálószobájába kopogtatnak s engedelmet kérnek, hogy ily korán alkalmatlankodnak. Késő volt már minden… A vigyázatlan őrnaggyal 11 tiszt, három század Sándor-gyalog, 44 Koburg-huszár, 74 ló, két ágyú esett Urban zsákmányává.”
Az ezred II. zászlóalja a VII. hadtest kötelékében harcolt Világosig, míg a 2/III. sorgyalog zászlóalj a komáromi kapitulációig a várőrség állományához tartozott. 1849 nyarán mindkét zászlóalj átkerült a honvédgyalogsághoz, így a 2/II. 107., a 2/III. pedig 108. honvédzászlóalj néven szerepelt tovább. A szlovák történetírás máig bőszen elhallgatja azon tényt, miszerint 1848/49-ben harmincezer tót legény harcolt a honvédseregben, közülük számosan a pozsonyi 2. sorgyalogezred kötelékében.
A szerző hadtörténész.
