Engedtessék meg nekem, hogy néhány Pogány Erzsébethez kötődő személyes emléket osszak meg Önökkel akkor, amikor egy csodálatos, 60 évvel ezelőtt született ember életművére tekintünk vissza.
Pogány Erzsébettel 1991. május 21-én találkoztam először a Duray Miklós vezette Együttélés politikai mozgalom pozsonyi központi irodájában, ahol Erzsébet volt az irodavezető. Egy álláshirdetésre jelentkeztem, s ez a nap gyakorlatilag máig meghatározza az életemet. Egészen az 1998-as pártegyesítésig együtt dolgoztunk ott, majd együttműködésünk, találkozásaink azután is folyamatosak maradtak.
Hihetetlen munkabírású, rendkívül találékony, kreatív munkatársként ismertem meg őt, és ami még fontosabb, kiváló emberként és barátként. 1994-ben mindketten Pesten időztünk, ő Csóti György kampányfőnökeként, én a Századvég politikai iskola hallgatójaként, ahová korábbi végzősként szintén ő szervezett be engem. Gyakran találkoztunk, beszélgettünk, máig nem tudom, hogy miért, de nővéri szeretettel (ezt a kifejezést ő használta) segített, ahol csak tudott. Belém rögződött a tudat, hogy nagy baj nem érhet, mert ha gond lesz, szólok Erzsébetnek…
A valóság az, hogy nem is kellett szólnom, erre rendszerint már maga ráérzett. Észrevettem, hogy ezt teszi másokkal is, azaz segít, ahol csak tud. És tette ezt amilyen gyorsan csak lehetett, haladéktalanul, eredményesen.
Csak egy példa a sok közül: 2003-ban 50 éves volt az Aranycsapat londoni 6:3-as diadala. Én a Szabad Újságnak szerettem volna egy exkluzív interjút készíteni valamelyik – akkor még élő – legendájával. Erről vele nem beszéltem, de egyszer csak csörgött a telefonom, és Erzsébet közölte: „Grosics Gyula vár téged a pesti divatboltjukban egy egyórás beszélgetésre”.
Leghosszabb együttműködésünk a Felvidék.ma hírportál volt, amelyről 2005 végén egyeztünk meg, ő szervezte meg a szükséges hátteret, mi – a fiaimmal együtt – a honlap technikai részéről gondoskodtunk.
Volt, amikor aggódott, de nem magáért. Utoljára 2018 áprilisában találkoztam vele a somorjai otthonában. Egy rendezvényt szervezett akkor is, amikor megkérdeztem, hogy van, azt mondta, most főleg Bauer Győzőért aggódik. A sors kegyetlen, Erzsébet után egy héttel az akadémikus úrtól is búcsút kellett vennünk…
Számtalanszor megtapasztaltam, hogy az ígéretét mindig betartja. Én mégis egy beteljesületlen ígérettel zárom a visszaemlékezéseket. 2011-ben egy feladatot nem úgy oldottam meg, ahogy ő gondolta, és közölte, ennyi volt a Felvidék.ma-nál végzett munkám. Csendben tudomásul vettem, és írtam egy rövid körlevelet a hírportál valamennyi munkatársának, hogy véget ért az együttműködésünk, és mindenkitől barátsággal köszönök el. A levelet természetesen neki is elküldtem. Negyedórán belül csörgött a telefonom, Erzsébet volt, méltatlankodott, hogy miért kell mindent annyira komolyan venni. Azonnal reagált akkor is, írt egy három rövid mondatból álló körlevelet a munkatársaknak, benne a múlt, a jelen és a jövő. Így hangzott: „Oriskó Norberttel már húsz éve tépjük egymás idegeit. És még húsz évig fogjuk. Ergo: Norbert marad.”
Ez az egyetlen beteljesületlen ígéret, ami vele kapcsolatban az eszembe jut. Az újabb húsz évből ugyanis tizenhárom már nem adatott meg, és ez az, amit rettenetesen sajnálok, sajnálunk valamennyien. De ez sem rajta múlott. Mennyivel jobb lett volna most egy igazi születésnapi összejövetelt rendezni!
A hatvanéves kerek évforduló alkalmából is köszönöm, köszönjük mindazt, amivel megajándékozott bennünket. Születésnapi ajándékul magunknak egy könyvet, neki egy könnycseppet tudunk adni ajándékul. Isten áldása kísérje őseink földjén is!
(Elhangzott december 12-én, a Pogány Erzsébet-emlékkönyv somorjai bemutatóján)
