Kaptam egy levelet. Elektronikusat, hiszen manapság már alig küldünk klasszikus, netán kézzel írott levelet. Azért kaptam, mert hogy aktuális. Nem elektronikus formája, hanem tartalma miatt. Evégett ugyan inkább hagyományosnak, divatjamúltnak lehetne tartani, hiszen mostanában a belső érték, a gondolat egyre inkább a háttérbe, a külsőségek mögé szorul.
Bár ki tudja, talán nem is olyan aktuális az a levél, ugyanis ásatag hőbörgésről van szó. Mert aki manapság az érdemet hangsúlyozza holmi túlhaladott értékrend szerint (tisztesség, igazmondás és hasonlók), az aligha lehet aktuális, vagy ha úgy akarjuk: modern.
Ma a látszat s bármilyen semmiség fontosabb a lényegnél, nagyobb a publicitása.
Hogy közben akár önmagunkat cáfoljuk s hazudtoljuk meg, az kit érdekel? Becsület? Erény? Igaz szó? Vajon mit jelentenek e divatjamúlt fogalmak? Ezek lennének aktuálisak? Hiszen csak akkor használatosak, ha ámítani lehet velük. Hogy bizonyítsam, csak nekem van igazam, hiszen enyém a hatalom, ennélfogva az igazság is az enyém.
Amit teszek, az jó és okos, sőt bölcs, amit pedig te javasolsz, s amire azt mondod, hogy még egyszerű is, az valójában kivitelezhetetlen, mivel a dolgok jóval bonyolultabbak, csakhogy te azt nem érted, mivel se erőd, se hatalmad nincs, azaz ostoba és tájékozatlan vagy. Nem csoda, ha belefáradsz az ilyen fölösleges szélmalomharcba.
Ha kissé jobban belegondolunk (na, ez sem nagyon aktuális téma, a felszín érthetőbb), észrevehetjük, hogy nem feltétlenül új dologról van szó. Mindennek időszerűségét paradox módon az adja, hogy az idő ugyan tovaszállt, de még mindig élő problémára utal.
Hát igen, de akkor hol van itt a fejlődés? Minek „köszönhető”, hogy a régi gondok még mindig foglalkoztatnak? Miért van az, hogy ami régen bosszantott, az még most is, sőt fokozott mértékben idegesít? Oswald Spengler A Nyugat hanyatlása című művének előszavában írja (1922-ben!), hogy
korábban tévesen azt hitte, a gondolat, ha kimondják, megcáfolhatatlanná válik. Ez afféle mindent elsöprő bizonyító erőről szól. De aztán rájött, írja Spengler, ez nem így működik, mivel az a döntő, ha a gondolatot megértik. Aztán kiderült, az sem elég.
Ezért talán úgy kéne pontosítani Spenglert, hogy a megértett gondolatot sajátunkká is kell tenni. Spengler ugyanis az I. világháború utáni helyzet tanulságait vonta le, s úgy vélte, a gondolatot (az újat) csak egy újabb nemzedék képes megérteni. A hagyományos, bevált értékrend alapjaira utalt, arra, ami Európát Európává teszi. Nem azokra a körülményekre, amelyek az I. világháborút kiváltották, s később a másodikat is, valamint
a mai, teljesen más eszközökkel vívott háborút, amikor nem a fegyverek szólnak, hanem a tudatért dúl a harc, amikor a fogalmakat nevezik át sorozatosan attól függően, mi felel meg pillanatnyilag, amikor a kellemetlen tényeket (igazságot) nem vagyunk hajlandóak elfogadni.
A jóból így lesz rossz, a rosszból jó, az érdektől függően, akár naponta. Senki sem zavartatja magát, hogy az asztalból akkor sem lesz szék, ha ráülnek. Szókratész is úgy gondolta, hogy a kimondott érv meggyőző, mégis az lett a vége, hogy istenkáromlásért halálra ítélték. Cuius regio, eius imperium – így lehetne aktualizálni az augsburgi béke (1555) elvét (ami eredetileg arról szólt, hogy akié a föld, azé a vallás). Ilyen értelemben földet (területet, országot) kell szerezni a politikai befolyás, hatalom érvényesítése érdekében, azt pedig sokkal eredményesebben nem fegyverrel, hanem félrevezetéssel, hazugsággal, szóferdítéssel, agymosással lehet elérni.
Az egyik jól bevált módszer épp az, hogy azzal vádoljuk az ellenfelet, amit magunk követtünk el. Még a gondolatrendőrséget is bevetik – nagyon hatékony ez.
De hogy visszatérjünk a bevezető gondolathoz: az említett e-mail ugyanis meglehetősen régi „dohogást” tartalmazott. Igaz, van ennél régebbi (lásd Szókratész példáját), meg újabb is (lásd XIII. Leó pápa jellemzését Szalay László írásában: miszerint a pápa „foglalkozott az ateista, osztályharcot hirdető szocializmussal, az egyházellenes szabadkőművességgel, a szabadossággá fajult szólás- és sajtószabadság problémájával”, ami mára liberális demokráciává vedlett), de Shakespeare LXVI. szonettje is pontosan olyan, mintha a mai világra találták volta ki. Az aktualitás ezzel némileg más fénybe kerül.
Hogyan lehet aktuális az, ami már évszázadok óta, s még azelőtt is létezett? Azzal kérkedünk minden alkalmas, de inkább alkalmatlan alkalommal, hogy fejlődünk: minden változást fejlődésnek tudunk be (ez is a fogalmak megerőszakolásának egyik látványos példája).
Holott gyakran a régebbi szintet távolról sem érjük el, mi mégis megállíthatatlanul fejlődünk, meggyőződéssel.
Nem volna jobb mellőzni az ilyen „fejlődést”, és inkább a jól bevált becsek és erények betartására, érvényesítésére összpontosítani, hogy a valódi érték legyen a mérce, nem pedig az alantas, populista csomagolásban tálalt hazugság?
Attól a technika még zavartalanul fejlődhet (azaz jobbá, tökéletesebbé válhat), ám emberi értékeink, erkölcsünk más minőség, nem jelentheti mások rászedését, becsapását, az átverés új módszereinek kitalálását és tökéletesítését.
Végül pedig öntsünk tiszta vizet e pohárba, William Shakespeare néhány század előtt miképp szóla vala a LXVI. szonettjében (Szabó Lőrinc tolmácsolásában). Bárki megítélheti, mennyire aktuális. És elgondolkodhatunk: Spengler szerint az új gondolat megértéséhez új nemzedék kell – ám Shakespeare, mi több, Szókratész óta hány új nemzedék lett?
Vajon tényleg mi, emberek vagyunk az evolúció koronája?
Fáradt vagyok, ringass el, óh, halál:
az Érdem itt koldusnak született
és hitvány Semmiségre pompa vár
és árulás sujt minden szent Hitet
és Becsületet rút gyanu aláz
és szűz Erényt a gaz tiporni kész
és Tökéletest korcs utód gyaláz
és Érc-erőt ront béna vezetés
és Észre láncot doktor Balga vet
és Hatalom előtt néma a Szó
és Egyszerű kap Együgyű nevet
és Rossz-kapitány rabja lett a Jó.
Fáradt vagyok; jobb volna sírba mennem:
meghalnék, csak ne hagynám el szerelmem!
(Aich Péter/Felvidék.ma)
