Ismét szegényebbek lettünk, hasít belém, s minden egyes alkalommal, mikor a felvidéki magyarság nagyjai közül távozik valaki, ez a klisészerű mondat jár az eszemben. Ma reggel kaptam a hírt, hogy hajnalban elhunyt Csikmák Imre, az újságírás nagyja.
Az én korosztályomból talán már kevesebben emlékeznek az Új Ifjúságra, a Kis Építőre kicsit többen. Ezeknek a lapoknak a munkatársaként vált ismertté az 1933. november 7-én Bősön született Csikmák Imre, aki a magyarság egyik gyásznapján adta vissza lelkét a teremtőjének.
Az Új Ifjúságból ismertem, vagy Szencről, nem is emlékszem, ő is azok közé tartozik, akik a mindennapjaim részévé váltak, még akkor is, ha nem találkoztunk, beszéltünk naponta. Sok közös emlékem van vele, hiszen az Erről, arról, azokról című könyve bemutatóinak moderátora voltam. Itt cseng a fülemben zengő hangja, amikor azt mondta az egyes helyszínek után, hogy köszöni a beszélgetést, mert a jó kérdező nagyon fontos. Engem ezek a dicséretek erősítettek és annak ellenére, hogy most szegényebb lettem egy idős baráttal, én gazdagodtam általa, éveken, sőt évtizedeken át. De bátran állíthatom, nemcsak én, hanem nagyon sokan.
Talán azért is nőtt annyira a szívemhez, mert mindig ellátott atyai jó tanácsokkal, hiszen annyi közös volt bennünk, ő is volt ifjúsági szervezetes, Csemadok-tag, újságíró.
Kisebb kerülővel, 1959-ben fejezte be tanulmányait a Szlovák Pedagógiai Főiskola magyar–szlovák szakán, 1961-ben államvizsgázott a Komensky Egyetem magyar tanszékén. Még ezekben az években részt vett az Ifjú Szívek megalapításában, és volt a Csemadok Központi Bizottságának munkatársa is. Dolgozott az Új Ifjúságban és a Kis Építőben, a Szabad Újságban, írt az Új Szónak, a Vasárnapnak, és munkatársa volt a Szlovák Rádió magyar adásának is. Gazdag életpályát tudhatott maga mögött. De talán arra volt a legbüszkébb, hogy a Szlovák Újságíró Szövetség Magyar Tagozatának elnökeként sikerült magyar újságíróképzést indítania – könyve, az Erről, arról, azokról is nagyrészt ezt eleveníti fel.
Néhány évvel ezelőtt karácsony tájékán felhívott, hogy sütött ostyát, szeretem-e, álljak meg egy kávéra és kapok ajándékba ebből a csodálatos karácsonyi finomságból. Akkor arról beszélgettünk, jó lenne megírni az ifjúsági világtalálkozók részletes történetét is.
Arról is beszélgettünk, merre tart az újságíró szakma, jó irány-e a bulvárosodás, s csak egyetérteni tudtunk, hogy bizony jó lenne egy színvonalas újságíróképzés, s jó lenne, ha végre valaki felvállalná a riportok írását is, olyan igaziakét, amikor az újságíró a témát tényleg minden oldalról megközelíti, amikor világos képet ad az adott problémáról. Fülembe csengenek szavai, melyek gazdagabbá tettek, gyarapították tudásom. Bízom benne, hogy mások is okulnak munkásságából, a szakma iránti alázatából.
Kedves Imre, húsvétkor még telefonon, „modernül” meglocsolt, megbeszéltük, amint lehet, leülünk egy jó kávéra. Virtuálisan emelem poharam – csészém – az emlékére! Isten nyugosztalja az újságírók mennyországában!
(Neszméri Tünde/Felvidék.ma)
