Van Gogh és Pilinszky olyan síkokban, dimenziókban mozogtak, léteznek ma is, amit a legújabb kvantumfizika is csak dadogva sejtet a már 11 dimenziónál tartó létszámításaival.
Istenem, betakartál régen
Pilinszky metafizikai csillagképében többszörös fényponttal is jelen van a holland papgyerek, az egy ideig református lelkészként is szolgáló van Gogh.
Először a Nagyvárosi ikonok versciklusban tűnik fel (1959–1970). Majd a Szálkák sorozatban (1971–1972) Van Gogh imája című versében. És még ugyanebben az évben, 1972 áprilisában, amikor a magyar költő meglepetésből meglepetésbe esik Párizsban a lenyűgöző van Gogh kiállításon.
Amiként van Gogh szinte valamennyi festményén érezzük a teremtett Lét Isten érintésétől reszkető születését, a létezésen átremegő szentség rezgéshullámait, ugyanúgy leheletfinom-valóságosan átrezeg Pilinszky lelkébe és gondolathullámaiba a holland hívő festő ecsetjének mindenben Istent sejtető szent remegése.
A Van Gogh-versben ott van a ragyogás, mely a sötétben is elkíséri a festőt, a sírásig és a mérlegelésig. A magyar lírikus látása szerint a nap papírközelben éri az ecset mesterét, láthatjuk képein a tomboló sárgákat árasztó hol hatalmas napkorongot, hol a mindenen áttetsző ragyogást.
Égető hatalmát Pilinszky verse végén a lelkész-festőre utalva így érzékelteti: „Világ báránya, lupus in fabula,/a jelenidő vitrinében égek!”. Két évvel később a Van Gogh imája c. versében érzékletesen megjelennek a holland táj festővászonra elrendelt részletei: a kemény munkával művelt földek, a levegő honfoglalása, nyilván a szélmalmok is. És a madarak. Meg a lámpasor és a sárga vályogfal, kertek, fák, gyertyasor, ablakok.
Mindennapi életjeleneteink dísztelen keretei. „A ház, ahol éltem, és nem élek,/a tető, amely betakar”. És a személyes, egzisztenciális alkalmazása mindennek: „Istenem, betakartál régen”.
Az imádkozó festőt felfedező költő
A Hollandia déli részén, református lelkészcsaládba született festőzseni élete, pályája a később felfedezett imádságok tükrében valóban imában fogant.
Napi imák közben cseperedett fel testvérei között a kálvinista lelkészlak csendjében.
Aztán 1876-ban a benne és érte mondott imák láthatatlan terelőútjain döntést hozott: apja lelkipásztori tevékenységét akarja folytatni. Teológiát tanult és egyházi felettesei a belga Borinege-ba küldték a szénbányászok közé. A gyerekeket tanította ott írni, olvasni és Heidelbergi Kátéra, bibliaismeretre, imádságra. És meglátni Isten világát. Nyitott szemmel.
Közben beteget ápolt, szabadidejében pedig rajzolt. Ebből az időből származnak első tájképei. 10 évvel halála előtt, 27 évesen szakít a lelkészséggel, és csak a festészetnek él.
Ebben segítette őt Theo testvére, akivel mintegy 650 levelet váltott hátralévő életében. Innen ismerjük imáit is. Külön izgalmas és lelkileg meggazdagító festményeinek tanulmányozása mellett áradó fohászainak belső építkezését követni.
Hálásak lehetünk protestánsként is, hogy 2007-ben a katolikus Vigilia folyóirat egyik számában (augusztus) öt tanulmány is foglalkozik van Gogh művészetével, imádságos lelkiségével. Bende József spirituális érzékenységgel fordította le egyik imáját, aminek részletét közöljük.
Pilinszky elragadtatva nézte Párizsban a festményeket, majd ezt jegyzi le: „Senki így a modern festészetben nem imádkozott, mint ő. Művészete azonban nem tematikusan, hanem mindenestől vallásos. Ahogy az imádkozó ember számára minden, kivétel nélkül minden imádság, válogatás nélkül, ha egyszer valóban imádkozik” (Van Gogh-kiállítás Párizsban, 1972).
Micsoda azonosulás a Lélek ihletettségében a két alkotó, kiválasztott ember között! Meglátni, megfogalmazni, hogy az imádkozó lélek számára minden az imádság témája lehet: a napraforgó érett sárgája magasztalja Alkotóját, az ablak elé állított szék helyet foglalásra invitál, hogy kitekintve a soha be nem függönyözött holland ablakon a tájra, amit Isten keze gyúr, alkot a fáradhatatlan fapapucsos nép szorgalmával.
És észrevenni, amint azt a ceruzarajzok is illusztrálják, az imádkozó embereket. Az étkezés előtt imára csendesülő fáradt jó hollandust, vagy a kandalló előterében élete hajlott korában melegedő idős ember töprengő alakját, amint két kezébe temeti arcát. Ugyanígy észrevenni, képpé örökítve is tisztelni az élete delén járó dolgos asszony erőt kérő/köszönő alakját.
A parókia fiainak imádsága
Igencsak hasznos és szükséges lenne ennek az elmélyült, ecsettel is imádkozó művésznek külön cikkben foglalkozni imaéletével. Most csak egy részletet villantunk fel a lelkészfiú, majd lelkész-festő biblikusan református imafolyamából, akit érezve-értve, ismeretlenül is rokonként, testvérként képez le prózájában és verseiben Pilinszky. Csodálatos jelenlét ez a földi kereteket, határokat legyőző isteni végtelenben, és a szívvel egymást ölelő megértésben.
„A parókia fiainak imádsága, az Evangélium szolgálójának gyermekeié, akiket az apjuk megáldott, amikor elhagyták az atyai házat, és akikért az anyjuk így imádkozott azon a napon: „Atyám, nem azt kérem tőled, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól”! Oly sok imádság gyermekeinek az imádsága, két testvéré, akik hosszú ideig aludtak együtt az atyai ház felső kisszobájában. És hangjuk felszállt az ég felé, és sírtak. Uram, szeretjük napod fényét és tengered morajlását, szemünket felemeljük az égre, és szeretjük a csillagokat, amelyek roppant seregét megsokasítottad, és amelyek mindegyikét nevükön szólítottad. Gyengéden szeretjük a hajnali pillanatot, amikor felkelted napodat jókra és gonoszokra egyaránt, s az esti órát is, amikor napnyugtakor atyai házunk hálaadó éneke száll fel szívünkből:
Tudom, kinek hittem,
még ha a nappal és az éjszaka változik is,
ismerem a sziklát, melyre építkeztem.
„Nem bukik el az, aki üdvösségét tőlem várja.”
És most, életem alkonyán,
gondoktól és nehézségektől kimerülve,
hangosabban és tisztábban magasztallak Téged
minden egyes napért, melyet megadtál nekem ezen a földön.
Ahogyan a munkájában megfáradt földműves
fogadja a napnyugtát,
oly sok erőfeszítés után mi is akkora örömmel látjuk,
hogy napunk immár lehanyatlik.
A reménységnek nem kell majd mindig várakoznia:
óh, öröm, mely elhárít minden nehézséget;
íme, nem vagyunk már idegenek,
elérkeztünk atyáink hazájába”…
(Van Gogh teljes imafolyama
először angol és francia nyelven jelent meg 1992-ben, illetve 1995-ben)
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
