Pillanatképek a Békemenetről

Méltán nevezte a szabadság népének Orbán Viktor azt a hatalmas embertömeget, amely Október 23-a megünneplését idén Békemenettel is ki akarta fejezni. Nyolcadikkal azoknak a demonstrációknak a sorában, amelyeket a 2012-ben szervezett első összefogás óta mindig egy nemzeti ügyért, annak védelmében indít.

A Békemenet szervezője: a Civil Összefogás Fórum az évfordulóhoz illő útvonalat választott: a Műegyetemtől, az 1956-os forradalom jelképes kiindulópontjától a Szabadság-hídon, Vámház-, Múzeum- és Károly körúton át az Andrássy és a Bajcsy-Zsilinszky út sarkáig, a 15 évvel ezelőtti rendőrterror helyszínére, ahol Orbán Viktor miniszterelnök mondott ünnepi beszédet.

Eljutni a Műegyetemhez nem volt egyszerű még egy budai lakosnak sem. A Batthyány-tér villamosmegállójában szinte lefolytak a várakozók a járdaszigetről, de az itt közlekedő, és a Gellért-térre szállító villamosnak híre-hamva sem volt, ezért egyesek hangot adtak – nyilván megalapozatlanul – gyanújuknak, hogy netán a főváros vezetése nem örül a Békemenetnek, és ritkítják a járatokat. Mások, a politizálást későbbre hagyva egy bonyolult, de célravezető utat választottak, és a 2-es metróval a Keleti pályaudvarig, ott a 4-esre átszállva indultak a Gellért-térre.

Már a metróban és a mozgólépcsőn megállapíthattuk, hogy a Békemenet nem fog örömet szerezni az ellenzéknek, ugyanis a felszínre érve alig lehetett talpalatnyi helyet találni, akkorára nőtt a tömeg, jóval a meghirdetett indulás előtt.

Az időjárás a demonstrációhoz nagyszerű volt, fotózáshoz kevésbé, mert a szél mindig egy-egy zászlót fújt a gép és a kinézett cél közé, s ezzel már azt is elmondtam, hogy rengeteg volt a zászló:

lengyel, magyar – köztük, ha jól nézte az ember a trikolort, olaszt is fel lehetett fedezni, a székelyek kékje messze világlott, de még egy német zászlót is láttam, lefotózni – fenti okból – nem sikerült.

Bizonyára még napokig fognak vitatkozni azon, hogy melyik Békemeneten voltak többen, magam becslések helyett inkább arról a látványról számolok be, hogy amikor felértünk a hídra, már nagyon hosszú volt a menet előttünk, s amikor visszanéztünk, széles tömeg araszolt mögöttünk, s a vége még a Műegyetem főépületénél volt.

A Békemenetek egyik jellemzője a jó hangulat. Pár százezer ember úgy vonul, hogy nem lökdösődik, idegenek mosolyognak egymásra, akadályoknál utat adnak a babakocsisnak, a kerekes-székesnek (mert ilyenek is voltak), a kutyásnak, közben beszélgetnek egymással, hangosan megéljenzik a Kiskörút házaiban az ablakokból nemzeti zászlóval integetőket, külön nagy tapsot kapnak a lengyel csoportok, és óriási ováció harsan, amikor Varga Judit igazságügyi minisztert fedezik fel a Kálvin-térnél a járdán.

Néhány fiatal, mikor gyorsabbra vált a tempó, rákezd a Kossuth-nótára, majd Gábor Áron rézágyúja következik, aztán vége a repertoárnak. Nem ártana bővíteni.

Útközben hatalmas vetítőkön jelenetek a 15 évvel ezelőtti ünnepet meggyalázó brutális eseményekből, eszünkbe juttatva, hogy ahová tart a menetünk, az volt a helyszíne mindannak, aminek megismétlődése nem történhet meg.

Jólesett körülnézni a tömegben, jó volt megérkezni a célhoz, ha messze is álltunk a tribüntől, de együtt énekeltük a Nélküled-et, együtt nevettünk a miniszterelnöki beszéd egy-egy csattanóján, tapsoltunk, éljeneztünk a kimondott kemény igazságainak.

Majd az egész délután hangulatától, a közösségi élménytől feltöltődve elindultunk hazafelé abban a naiv reményben, hogy a legközelebbi hasonló közös megmozdulás nem a fenyegetettségből születik, hanem a győzelem öröméből.

(Cservenka Judit/Felvidék.ma)