Nemrég vettem kézhez a Presbiter c. lap nyári számát, s abban örömmel olvastam Püspök Úr belső vezércikkét. Jövőt ajándékozó Urunkra mutató írása méltóképpen és nemes egyszerűséggel fejezi ki élő reménységünket, amelynek táplálásában az Egyház Urának Erdélyi Egyházkerülete századokon át kiváltképpen elöl járt sajátos kálvinista lelkiségével, ékes stílusú prédikátoraival és egyházszerető presbitereivel, híveivel.
Szívből köszönöm Uramnak, Megváltómnak, hogy ezt a nemes lelkiséget az évtizedek alatt belülről is megismerhettem,
hiszen bár Nagykároly és Hadad vidéke nem éppen Kolozsvár szomszédsága, mégis a földiség, az eredet, a szülőföld anyai ágon és feleségem, Röhrig Klaudia lelkésznő édesapjának (Röhrig G. Gyula tudós lelkipásztor) kolozsvári teológiai tanulmányai, valamint édesanyjának magyarkéci Isten- és templomszerető múltja éppen elég láthatatlan gyökérzet, ami a mai napig erősen táplálja kegyességem ottani kötődését. Hálás vagyok azért is, hogy Pályi József testvérem, lelki barátom révén jó néhány presbiteri konferenciának lehettem előadója, sok eseménynek tudósítója a Kárpát-medence, sőt azon túli egyházi sajtóban.
Az meg egyenesen rádiózástörténeti unikum, hogy a Magyar Rádió Református Egyházi Adása a rendszerváltás után elsőként Szatmárnémetibe látogathatott el határon túli református istentisztelet közvetítésért, Tőkés László püspök úr templomszentelő szolgálatának direkt sugárzásáért. S hogy akkor éppen Urunk kegyelméből lehettem az adás felelős vezetője. Csiha Kálmán püspök úr atyai barátsága, számos beszélgetésünk, rádiós interjú révén a kötődés még erősebbé vált.
Számos író (Sütő András, Kányádi Sándor, s mások) és újságíró az elmúlt 50 évben további rétegeket láttatott meg velem, melyek magyarságtörténetünknek, nemzeti kultúránknak sok száz aranykoronás, valóban jövőt hordozó, tápláló humuszos remény-földjévé gyúrta előttem Erdélyt, s benne a meghatározó szellemi-lelki erőt, a reformátusságot.
A budapesti otthonunkban fogadott értelmiségiek miatti évtizedes zaklatások, megfigyelések ellenére, a persona non grata „kitüntető” státusz nekem juttatása a román hatóságok által olyan mély kötődések szülői lettek, amelyek csak tovább erősítették sajátos kontrapunktozással a történelmi-családi-egyházi kapaszkodást Erdélybe.
Az ilyen szubjektív és személyes, hitbeli transzilvanizmusból nem lehet visszavonulni, nem lehet nyugdíjba menni. Ha nem éltetnének ma és életem végéig ezek a gyökérélmények, nem lenne, lehetne oly’ termékeny írói, intellektuális munkálkodásom az évtizedek növekvő terhei ellenére.
A történelem Urának ezért köszönöm meg szinte naponta imáimban Erdélyt és Partiumot.
Ez a bennem élő Erdély rezonált minden lelki húrjával arra az üzenetre, amit Püspök Úr fogalmazott meg belső vezércikke végén a Presbiter mostani számában.
Páratlan rezonanciájának egyik oka maga az erdélyiség, másik oka az, hogy ha itthon nem is annyira, az általam leginkább etalonként szemmel – és számon tartott és értékelt Erdély egyházi vezetője méltányolta soraival írástudói igyekezetemet, s ez mindennél többet jelent nekem, amikor így fogalmazott cikkében: „Urunk áldja és jutalmazza gazdagon a PRESBITER folyóirat korábbi felelős szerkesztőjének, dr. Békefy Lajosnak több mint három évtizedes hűséges szolgálatát. Az új felelős szerkesztő kinevezéséig legyen támasza, ihletője a Szövetség korábbi ügyvezető elnökének, dr. Viczián Miklósnak a megbízott felelős szerkesztői feladatkör betöltésében. Isten gondviselő kegyelme legyen és maradjon velünk!”.
Ahol elfogadják vagy kérik az Úrtól nekem adott talentumokkal végzett szolgálatot, tanítást, írásos testámentomolást, prédikálást, kutatást, ott kész vagyok az Ő dicsőségére végezni dolgomat.
Köszönöm Kató Béla Püspök Úr! Az Úr áldja és őrizze meg felelős szolgálatában, szavainak rendjében ezután is Erdélyért, magyarságunkért végzett hűséges lelki és egyházvezetői szolgálatában – az elöljárókkal, lelkészi karukkal és híveikkel egységes rendben és velük egyetemben!
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
