Az utolsó drezdai estére Ludwig Minkus A bajadér című balettjének megtekintése maradt. Az édesanyja révén részben magyar származású osztrák zeneszerző kalandos életre tekinthetett vissza: 1826-ban született Bécsben, húszéves korában már a magyar fővárosban is bemutatkozott, majd Párizsba és Szentpétervárra vitt az útja. Mikor visszatért Bécsbe, műveit már elavultnak ítélték, így a szerző ugyancsak megkeseredett. 91 éves korában halt meg, s Ausztria német megszállása után – zsidó származása miatt – a sírját is megbontották, s földi maradványát tömegsírba temették.
Mára A bajadér mellett a Don Quijote szerepel művei közül a legtöbbször színpadon. A bajadért az utóbbi évtizedekben fedezték fel hazánkban. A magyar közönség korábban is láthatott részleteket a műből, a Magyar Állami Operaház 2008-ban mutatta be a teljes balettet.
(Fotó: Semperoper/Constin Radu)
Aki külföldi előadásokra is kíváncsi volt, az a moziközvetítéseken számos kiváló bemutatót tekinthetett meg a világ nagy dalszínházaiból, így a Royal Opera House-ból és a szentpétervári Mariinszkij Színházból.
A mű Indiában játszódik, s cselekménye egy drámába torkolló szerelmi háromszög: a harcos Solor és a templomi táncosnő Nikia tragédiáját regéli el.
Az 1877-es bemutató megosztotta a közönséget, s az egyik vitriolos kritika a „Giselle, a Nílustól keletre” mondattal jellemezte. Mások Csajkovszkij balettjeihez, főként A hattyúk tavához hasonlítják. A mű legszebb része a második felvonásban az Árnyak birodalma, mikor a szerencsétlen férfi – kedvese elvesztése után – az ópium kábulatába menekül, s álmában találkozik szerelmével. Az ébredéskor viszont ismét rádöbben elrontott életére, s hogy Nikia gyilkosával, a radzsa lányával kell frigyre lépnie.
Minkus zenéje semmiképpen sem orientális, inkább kicsit eklektikus, néha Wagnert, néha a bécsi újévi koncertet juttatta eszembe, de mindezek ellenére… szerethető.
Az ízléses díszletek és jelmezek visszaadták a Kelet varázsát. A koreográfiát Aaron SeanWatkin – az eredeti, Marius Petipa verziójának felhasználásával – készítette másfél évtizede.
(Fotó: Semperoper/Constin Radu)
Az előadás emlékezetes marad, s ez két kiváló táncosnak, Svetlana Gilevának, Gareth How-nak valamint a tánckarnak is köszönhető. Különösen a kartáncosnőkre nehezedett nagy teher, hiszen a második felvonásban szinte végig a színen voltak.
Egy hazai zenei portál is beszámolt korábban a darab drezdai bemutatójáról, s megemlítette, hogy csupa idős, kockás zakós úr és teltkarcsú hölgy ült a nézőtéren. Nos, most nagyon sok volt a fiatal, a mellettem ülő, eladósorban lévő lány igencsak szipogott a szomorú történeten. Emlékezetes esttel búcsúztunk a szász fővárostól, nem véletlen, hogy a közönség tombolt az előadás végén.
(Csermák Zoltán/Felvidék.ma)
