105 évvel ezelőtt, 1918. december 1-jén halt meg Kaffka Margit, akit mindmáig a legnagyobb magyar író-költőnőként tart számon az irodalom. A nyugat első nemzedékének legjellegzetesebb képviselője, Ady Endre szavaival: a „nagy-nagy író”. Regényei a lélektani epika nagyszerű példái. Mindössze harmincnyolc éves volt, amikor kisfiával együtt az 1918-as spanyolnátha szakította ki az élők sorából.
Gordon Agáta magyar költő így emlékezik rá: „38 évig élt, hihetetlen mennyiséget írt tankönyvtől remekműig, és ha a halála óta eltelt több mint száz évben egyetlen író sem írt volna egyetlen sort sem, Kaffka Margit életműve akkor is megjelenítené a magyar irodalmat, nyelv-anyát és úrnő-tudatot a maga teljes pompájában: esztétikáját, nyelvét, felettes énjét, tudattalanját, érzelmi klímáját, jövőképét, sorskönyveit, és mellékesen a férfi irodalmat.”
Kaffka Margit 1880. június 10-én született Nagykárolyban, magyar kisnemesi családban. Apja ügyész volt, de korán meghalt, és a család korlátozott körülmények között élt. Ösztöndíjat kapott a szatmári Irgalmasnővérek tanítóképző főiskolára, cserébe egy évig Miskolcon tanított. Ezt követően Budapesten folytatta tanulmányait, és az Erzsébet Leányiskolában szerzett tanári oklevelet. Visszatért Miskolcra, ahol a diákok által szeretett magán-leányiskolában irodalmat és közgazdaságtant tanított. Ebben az időszakban jelentek meg első írásai, versei, regényei és a korszak legfontosabb folyóiratának, a Nyugatnak lett a főállású munkatársa.
Művei leginkább két fő témát dolgoztak fel: a dzsentri bukását, valamint a független nők testi-lelki nehézségeit a XX. század elején. Gyakran írt személyes emlékeiről, a nagy nemzeti válságokról, az anakronisztikus magyarországi társadalom kirívó ellentéteiről.
Irodalmi pályafutása három fejezetre osztható, 1901-től a Nyugat 1908-as indulásáig, a második a háború kezdetével 1918-ig, a harmadik pedig a háború utáni nehéz évek, ami halálával végződött.
1912-ben jelent meg első és legfontosabb regénye, a Színek és évek, amely a dzsentri osztály és a nők sorsát dolgozza fel. Második leghíresebb műve a Hangyaboly, amely a Sisters of Mercy-nél töltött évek emlékeit gyűjti 1917-ben.
Szekernyés János erdélyi műkritikus, irodalmár és művészettörténész így írja le a költőnő halálát: „Kaffka Margitot rendkívül magas lázzal 1918. november 26-án szállították be szeretett fiával, Fröhlich Lászlóval együtt a Bálint Rezső professzor vezette budapesti 1. számú belgyógyászati klinika túlzsúfolt influenzás osztályára. Habár a 38 esztendős írónő minden óvintézkedést idejében megtett, hogy az I. világháború utolsó esztendejében kitört, Európa-szerte pusztító járványos betegséggel meg ne fertőződjön, az influenza mindkettőjük – anya és fia – szervezetét végzetesen megtámadta.
A spanyolnátha következményeként kétoldali tüdőgyulladás lépett fel, amelyhez szívgyengeség társult. Az orvosok nem tudták megmenteni életüket. A 20. századi magyar irodalom írónőinek egyik legkiválóbbja 1918. december 1-jén déli 13 óra 40 perckor második férje, dr. Bauer Ervin (1890–1935) karjaiban lehelte ki lelkét.
Másnap meghalt Kaffka Margit középiskolás fia is. Mindkettőjüket 1918. december 4-án helyezték örök nyugalomra a Farkasréti temetőben. Kevesen állták körül a sírgödröt, amely mellett a Vörösmarty Akadémia képviseletében az írótárs Móricz Zsigmond mondott búcsúbeszédet. A koporsók beszentelésénél a Nyugat szerkesztősége nevében a költő és prózaíró Babits Mihály vett búcsút az elhunytaktól. Bauer Ervint annyira megviselte a tragédia, hogy ágynak esett, meg sem jelenhetett a kettős temetésen. A zord, daraesős időjárás, a főváros utcáin és terein zajló forradalmi tüntetések, a járványtól, a megfertőződéstől való félelem tartotta vissza a budapestieket attól, hogy nagyobb számban jelenjenek meg a temetésen, hogy méltóbban róják le kegyeletüket” – olvasható a művészettörténész tollából.
A kritikus Schöpflin Aladár (1872–1950) még tíz évvel később is így emlékezett: „Kaffka Margit temetése a farkasréti temetőben, ólmos-esős, zord decemberi alkonyatkor, a háborús katasztrófa pánikjában és a spanyolbetegség szörnyűségének tetőpontján vergődő város hidegtől dideregve, tompa fájással gyötört szívünkben – még ma is iszonyat fog el, ha álmatlan éjjel rágondolok. Akkor éreztem először életemben a halál borzalmas valóságát. Az volt az érzésem, hogy most minden meghal.”
Álljon itt egy jótanács a hallhatatlan írónő tollából: „…Mert az is a föld rendje és törvénye, hogy sose értsük meg egymást teljesen, mi emberek. Mégis igyekeznünk kell erre ugye, hogy aztán helyesen szeressük egymást.” (Hangyaboly c. regény)
Forrás: Wikipédia, Magyar irodalmi lexikon, Magyar Narancs
(Berényi Kornélia/Felvidék,ma)
