Te merre voltál?
Minden ünnephez hozzátartozik az ünnepelt ünneplése. Húsvét ünnepkörében Jézusnak, a Feltámadottnak az ünnepi köszöntése, hiszen nélküle nem is lenne ünnep ez az időszak. Mint minden évben, Ő 2024-ben is eljött hozzánk, nehogy jelenlét nélküli, lényegtelen, ünneptelen legyen az ünnep.
Megígérte, eljött. Templomok harangzúgásában, szószékeken húsvétos Szent Igékben, közös és egyéni imákban. Istentisztelet-közvetítésekben, gyermekversekben és megrendítő költői alkotásokban, zeneszerzők húsvéti kompozícióiban, passiójátékokban. tévében és rádióban, CD-ken és mobiltelefonok műsoraiban, világhálón, otthon dúdolt, nagyszüleinktől szívünkbe kottázott énekekben. S még számos formában.
Az Ő világfordító keresztáldozatának és húsvét hajnali feltámadásának a mi digitális korunkban is használható, minden korábbi kornál több kommunikációs lehetőséget nyújtó médiaarzenáljában. Ő eljött – de meg is érkezett húsvétoló népünkhöz, a világ 2,3 milliárdnyi keresztyénéhez? Hazánkban a népszokások, az ünnepi turizmus forgatagában, az evés-ivás sonkaillatú és tojássárgás tömeghangulataiban vajon ott volt-e a Feltámadott? Mi merre voltunk, maradtunk, miközben Ő felénk tartott? Nélküle maradt a húsvétunk? Egy hely üresen maradt a templomban, mert Te nem voltál ott? Pár hanggal kevesebben énekelték a zsoltárokat, a katolikus liturgia hallelujáit, sanctusait, mert családoddal robogtál kocsidban – máshová?
Hívások a múltból és a jelenből
Azok közé tartozom, akik egyfajta spirituális statisztikát és mérlegelést készítenek csak úgy maguknak, ünnepek múltával. Még a nagy közvéleménykutató intézetek sem nagyon lepnek meg hasonlókkal. Így tehát a számok helyett, a becslés nagy szórású bizonytalankodása helyett inkább a lényegről, a változatlanról, az ünnepi állandóról írok szívem szerint. A jelenvaló Feltámadottat sejtető és befogadó élményekről.
Ünnepi forgatókönyvemből jönnek sorra elő a szövegek, olykor drámaiak, máskor szelíden kedvesek, szívbe markolók, önismeretre ébresztők. Felidéződnek bennem a minden egyházi ünnepen figyelmeztető több évezredes prófétai Igék.
Például Ámósz próféta csupa lúgos-maró szembesítő mondatai a lélektelen ünneplésről. A Seregek Isten, az Úr a képmutató, megüresedett ünnepekről szól: „Gyűlölöm, megvetem ünnepeiteket, ünnepségeiteket ki nem állhatom” (Ám 5,21). De miért e súlyos szavak Isten részéről? Mert a nép és a vezetők utálják azt, aki „megmondja az igazat. Ti kihasználjátok a nincstelent. Sanyargatjátok az igazat, elfogadjátok a megvesztegetést, elnyomjátok a szegényeket” (Ám 10-11; 12).
Ézsaiás prófétánál hasonlatosképpen kőkemény beszéd olvasható: „Ha felém nyújtjátok kezeteket, eltakarom előletek a szemem, bármennyit is imádkoztok, nem hallgatlak meg benneteket, hiszen a kezetekhez vér tapad!” (Ézs 1,15). Mi tehát a helyes, Istennek tetsző és emberek számára is építő magatartás, ami méltó hátterét adhatja a lelkekben mindenfajta szakrális ünnepnek – Izraelben és a lelki Izraelben, az egyházban?
Mindkét próféta világos útmutatást ad az igazi ünneplés lelki, erkölcsi, méltó előkészítéséről, hátteréről, belső emberi garanciájáról: „A jóra törekedjetek, ne a rosszra” (Ám 5,14). S hogy konkrétan mi ez?
Ézsaiás szerint: „Vigyétek el szemem elől gonosz tetteiteket! Tanuljatok meg jót cselekedni! Törekedjetek az igazságra, térítsétek jó útra az erőszakoskodót, védjétek meg az árvák igazát, képviseljétek az özvegy peres ügyeit!” (Ézs 1,16-17). Van egy felszólítása Ézsiásnak a mai kor embereihez: „Mossátok tisztára magatokat!” (Ézs 1,16).
A nagyhéten, a passiókban Pilátus a kezét mossa, jelezve, hogy neki semmi köze sincs az Ártatlan kiontott véréhez. Jézus a kereszten kiontott vérével mos meg minket minden bűnünkből, visszaélésünkből, hamisságainkból. A kettős morálból, amivel az emberek előtt jónak tüntetjük fel magunkat, valójában azonban visszük még ünnepeinkre is a bűneiket magunkkal.
Ezért nem tudunk igazából megérkezni sem Istenhez, sem a mieinkhez, sem önmagunkhoz. Jézus Krisztus váltsághalálának személyes elfogadása nélkül soha nem lesz igazán megújító, tartósan boldogító ünnepünk semmiféle üdvtörténeti ünnep! Bár Megváltó Urunk jelen van minden ünnep ajtajában, minden otthon ajtajában, minden szívdobbanásunk pitvarában. De az ajtót, szívünket belülről nekünk kell megnyitni Őelőtte. Amiként nagyheti-húsvéti énekünkben a világkeresztyénséggel együtt énekeljük walesi dallamra (1865), W. W. How szövegével (1867), református erdélyi költőnk, Áprily Lajos szép fordításában:
Ó, Jézus, árva csendben az ajtón kívül állsz,
Bejönnél már, de némán kulcsfordulásra vársz.
Mi mondjuk, hogy miénk vagy, te vagy a név, a jel:
Ó, szégyen, hogy te légy az, akinek várni kell.
Ó, Jézus, most kopogtatsz, sebhelyes még a kéz;
Könnymarta kedves arcod oly búsan intve néz.
Ó, áldott, drága jóság, mely ennyit tűrve vár!
Ó, bűnök szörnyű bűne, mely téged így kizár!
Ó, Jézus, szólsz, s a szívhez a szó szelíden ér:
„Így bánsz velem? Teérted hullt testemből a vér!”
Bús szégyennel behívunk, az ajtónk nyitva már.
Jöjj, Jézus, jöjj, ne hagyj el, a szívünk várva vár!
Még egy hang a régmúltból, ma is igaz tartalma miatt: „Csak a Feltámadott Krisztus képes az életünket ünneppé avatni, s megtartani az igazi ünneplés emelkedett és elmélyült pillanatait” (Augustinus egyházatya).
Talán meglepőek lesznek e cikk záró sorai. Mivel a Feltámadott Úr Jézus minden felekezeté, hívőé, és mindenki felé elindul minden ünnepen és ünneplői, személyes Isten-tartalmú életpillanatban, ezért írom le a Megváltás-tapasztalás jelenéről, s a jövőre vonatkozó reménységről a következőt. Lányomtól, aki a vatikáni Libreria San Paolo kedvenc könyvesboltomban járt ünnepre készülve, meglepetésként megkaptam Ferenc pápa legfrissebb könyvét: Élet – Történetem a történelemben címen. Faltam húsvéti csendjeimben a könyvet, amelyben a mai egyházfő igazi reformokat sürget, nem gattopardismot, ami csak beszél a reformok szükségességéről, de nem tesz semmit.
A Feltámadott Úr vonzó egyházáról így ír: „Nem adom fel az álmomat: egyházunknak szelíd, alázatos, szolgáló egyházzá kell válnia, Isten tulajdonságaiból építkezve, ezért emberközelivé, irgalmassá, gyengéddé kell legyen” (255. o.).
Olyan egyház, amelyben az emberek megtalálják az oázist, és közösség, megértés iránti igényüket kielégíthetik. „Szembe kell néznünk a jövővel, és egyszerűbbé kell válnunk, megpróbálva legyőzni a klerikalizmust, a morális fölényt és a távolságtartást… Ha az egyház jövőjére gondolok, eszembe jut a korábbi Joseph Ratzinger kardinális (XVI. Benedek pápa) elképzelése arról az egyházról, ami kisebb, de különlegesebb intézmény, mint a mai” (256. o.).
Csak az ilyen oázis-egyház, egyházak fogják tudni a Megváltás és a Megváltó Úr Jézus Krisztus hívását a jövőben hatékonyan, gyengéden közvetíteni – a világ jézusi megváltását személyesen és intézményesen mindenkihez. Ha az egyházak igazi Urára figyelünk, akkor ünnepibb ünnep lesz a jövőbeni találkozások révén a húsvét és minden keresztyén ünnep. Nemcsak naptári, hanem üdvösséghozó, személyes, boldog, üdvtörténeti alkalom. S ez a legfontosabb.
(Dr. Békefy Lajos)
