Május 18-án reggel a Bentegodi Stadion melletti téren a Szentatyát Domenico Pompili Verona püspöke, Luca Zaia Veneto régió elnöke, Demetrio Martino Verona prefektusa és Damiano Tommasi a város polgármestere fogadta. Ferenc pápa veronai lelkipásztori látogatásának első programjaként a papokkal és a megszentelt személyekkel találkozott Szent Zénó-bazilikában.
Az alábbiakban a Szentatya teljes beszédének fordítását közreadjuk.
***
Jó reggelt mindenkinek!
Azzal szeretném kezdeni, hogy üdvözlöm ezeket a nőket, akik klauzúrás apácák. Láttátok, milyenek voltak mindannyian? [Örömöt kifejező gesztust tesz.] Ilyenek! Mert a kolostorban nem veszíti el az ember az örömöt! Öröm van ott! És ők kiváló nővérek! Sosem fecsegnek, sosem; kiválóak! Köszönöm, nővérek!
Kedves papok, kedves szerzetesek, jó reggelt kívánok!
Köszönöm, hogy itt vagytok. Köszönöm püspök úrnak a fogadtatást, és mindazt a munkát, amit veletek együtt végez. Jó, hogy ebben a román kori bazilikában találkozunk, mely Olaszország egyik legszebb bazilikája, és amely olyan költőket is megihletett, mint Dante és Carducci. Az, hogy itt együtt vagyunk, püspök, papok, szerzetesek, és nézzük ezt a csodálatos hajómennyezetet, olyan érzést kelt bennünk, mintha egy nagy hajóban lennénk, és az Egyház misztériumát juttatja eszünkbe, az Úr hajóját, mely a történelem tengerén hajózik, hogy elvigye az evangélium örömét mindenkinek.
Ez az evangéliumi kép legalább két dologra emlékeztet bennünket, amire szeretnék veletek együtt kitérni: az első a meghívás, a kapott hívás, melyet mindig fogadnunk kell; a másik a küldetés, melyet merészen teljesítenünk kell.
Először is, a kapott hívás fogadása: ez elmélkedésünk első pontja. Galileai működésének kezdetén Jézus a tó partján jár, és szemét egy hajóra és két halászó testvérpárra szegezi. Az egyik pár épp kiveti a hálókat, a másik épp rendezgeti őket. Közeledik hozzájuk, és hívja őket, hogy kövessék őt (vö. Mt 4,18–22; Mk 1,16–20). Ne felejtsük el: a keresztény élet eredeténél az Úrral való találkozás tapasztalata áll, mely nem az érdemeinktől vagy az elkötelezettségünktől függ, hanem attól a szeretettől, amellyel ő keres bennünket, kopogtat szívünk ajtaján, és a vele való kapcsolatra hív. Felteszem magamnak a kérdést, és kérem, ti is tegyétek fel magatoknak: találkoztam-e már az Úrral? Engedem-e, hogy az Úr találkozzon velem? Sőt, a megszentelt élet és a papi élet eredeténél sem mi, nem a mi adottságaink vagy valamilyen különleges érdemünk van, hanem az Úr meglepő hívása, az ő irgalmas tekintete, amellyel fölénk hajolt és kiválasztott bennünket erre a szolgálatra; még csak nem is vagyunk jobbak másoknál, ugyanúgy bűnösök vagyunk, mint mások.
Ez, nővéreim, fivéreim, tiszta kegyelem, tiszta kegyelem. Tetszik, amit Szent Ágoston mondott: nézz erre, nézz arra, keresd az érdemet, de nem találsz mást, csak kegyelmet. Ez tiszta kegyelem, tiszta ingyenesség, váratlan ajándék, mely ámulatra nyitja szívünket Isten leereszkedése előtt.
A kegyelem ezt idézi elő: ámulatot. „De hát én nem is gondoltam ilyesmire!” Csak ámulunk, amikor nyitottak vagyunk a kegyelemre, és engedjük, hogy az Úr munkálkodjon bennünk.
Kedves paptestvérek, kedves szerzetes nővérek és testvérek: törekedjünk arra, hogy sose veszítsük el ámulatunkat meghívásunkon! Emlékezzünk vissza arra a napra, amelyen az Úr meghívott bennünket! Vélhetően mindegyikünk jól emlékszik rá, milyen volt a hívás, vagy legalábbis a hívás idejére: ha felidézzük, az örömet ébreszt bennünk; sőt, örömünkben sírunk is, amikor meghívásunk pillanatára gondolunk. „Te, gyere!” – „Ki? Nem az a másik?” – „Nem, te!” – „Igen, de nem inkább az a másik?” – „Nem, te, te!” – „De Uram, az a másik különb nálam…” – „Te! Légy akármilyen szerencsétlen, akármilyen bűnös, mégis te!” Ne felejtsük el meghívásunk idejét! Ez olyan szép! És ezt táplálja a kegyelemből kapott ajándékra való emlékezés: állandóan ott kell lennie bennünk ennek az emlékezésnek!
Ez megszenteltségünk és papi szolgálatunk első alapja: fogadnunk kell a kapott hívást, el kell fogadnunk az ajándékot, amellyel Isten meglepett bennünket. Ha elveszítjük ennek tudatát és emlékezetét, félő, hogy az Úr helyett magunkat helyezzük a középpontba; ezen emlékezet nélkül félő, hogy olyan projektek és tevékenységek miatt izgulunk, amelyek inkább a saját ügyeinket szolgálják, és nem Isten országáét; félő, hogy apostoli munkánkat magunk népszerűsítésének és az egyetértés keresésének logikájában végezzük, karrierre törekszünk, s ez nagyon csúnya dolog; ahelyett, hogy életünket az evangélium és az Egyház ingyenes szolgálatára szentelnénk. Ő választott ki bennünket (vö. Jn 15,16), ő áll a középpontban. Ha emlékszünk erre – arra, hogy ő választott ki –, akkor még akkor is, amikor a fáradtság és a csalódás súlyát érezzük, derűsek és bizakodóak maradunk, biztosak abban, hogy ő nem hagy bennünket üres kézzel. Soha. Megvárakoztat, ez igaz, de nem hagy üres kézzel! A türelemben edzett halászokhoz hasonlóan nekünk is az a dolgunk, hogy korunk összetett kihívásai közepette ápoljuk a várakozás belső magatartását. Türelem: várakozás és türelem! Szembe kell tudunk nézni az előre nem látható eseményekkel, a változásokkal, a küldetésünkkel járó kockázatokkal; nyitottan, de éber szívvel, és kérnünk kell a Szentlélektől, hogy fel tudjuk ismerni az idők jeleit: ez nem, ez igen, ez nem jó… És mindezt azért tudjuk megtenni, mert szolgálatunk eredetében az Úr hívása áll, és ő nem hagy magunkra bennünket. Kivethetjük a hálókat, és bizalommal várakozhatunk. Ez megment bennünket, a legnehezebb időkben is; emlékezzünk hát a hívásra, fogadjuk el mindennap, és maradjunk az Úrral!
Mindannyian tudjuk, hogy vannak nehéz időszakok, vannak. A sötétség időszakai, a vigasztalanság időszakai… Ezekben a sötét időszakokban emlékezzünk vissza a hívásra, az első hívásra, és abból merítsünk erőt!
Ha az első hívásra való emlékezésnek ez a tapasztalata szilárd bennünk, akkor merészek lehetünk a teljesítendő küldetésben. És ismét a Galileai-tengerre gondolok, ezúttal Jézus feltámadása után. Jézus ugyanannak a tónak a partján újra találkozik a tanítványokkal, akik csalódottak, a vereség érzése tölti el őket, elkeseredettek, mert kimentek ugyan halászni, „de azon az éjszakán semmit sem fogtak” (vö. Jn 21,3) – és milyen gyakran történik ez velünk is, szerzetesi életünkben, apostoli életünkben –, és akkor az Úr felrázza őket csüggedésükből, arra biztatja őket, hogy próbálják meg újra, vessék ki újra a hálót; ők pedig „kivetették a hálót, s alig bírták visszahúzni a tömérdek haltól” (Jn 21,6). A csalódások idején ne álljunk meg, tartsunk ki! Tartsatok ki! Oly sokszor elfelejtjük ezt: egyikünknek sem mondta az Úr, amikor elindultunk ezen az úton, hogy minden szép, megnyugtató lesz. Nem.
Az életben vannak örömteli időszakok, de vannak sötétek is. Ki kell tartanunk. Képesnek kell lennünk bátran haladni előre, képesnek kell lennünk bátran kitartani!
A bátorság – az apostoli bátorság – olyan ajándék, amelyet ez az Egyház jól ismer. Ha van jellemző vonása a veronai papoknak és szerzeteseknek, akkor az éppen az, hogy vállalkozó szelleműek, kreatívak, képesek megvalósítani a konkrét körülmények között az evangélium próféciáját. Köszönjük, köszönjük nektek! És az evangéliumi leleményesség mondhatni rányomta bélyegét történelmetekre: gondoljunk csak arra az örökségre, amelyet megannyi pap, szerzetes és világi hívő hagyott ránk a 19. században, akiket ma szentként és boldogként tisztelhetünk. A hit tanúi voltak, akik össze tudták kapcsolni az igehirdetést a rászorulók nagylelkű és együttérző szolgálatával, egy olyan „szociális kreativitással”, amely iskolák, kórházak, idősotthonok, befogadóházak és lelkiségi központok megszületéséhez vezetett. Merész kreativitás Isten népe érdekében!
E 19. századi szentek közül sokan kortársak voltak, tevékenyen voltak jelen koruk viharos történelmében, és a Szentlélek által vezetett szeretet képzelőerejével sikerült megteremteniük egyfajta „szent testvériséget”, mely képes volt arra, hogy kielégítse a leginkább kirekesztettek és a legszegényebbek szükségleteit, és ápolja sebeiket. Ne feledjük ezt: az Egyház sebei, a szegények sebei! Ne felejtsük el az irgalmas szamaritánust, aki megáll, és odamegy a bajba jutott emberhez, hogy gyógyítsa sebeit! Ez a küldetés merészségévre lefordított hit.
Erre van szükségünk ma is: a tanúságtétel és az igehirdetés merészségére, a szeretetben tevékeny hit örömére, egy olyan találékony Egyházra, amely fel tudja ismerni korunk jeleit, és képes válaszolni a leginkább rászorulók szükségleteire.
Merészség, bátorság, az újrakezdés képessége, a kockázatvállalás képessége! Mindenkinek, ismétlem, mindenkinek el kell vinnünk Isten irgalmasságának simogatását!
És itt, kedves paptestvérek, szeretnék elidőzni egy dolognál. A papokhoz szólok, akik a bűnbocsánat szentségének kiszolgáltatói. Kérem, mindent bocsássatok meg, mindent bocsássatok meg! És amikor az emberek gyónni jönnek, ne faggassátok őket – „hogyan is volt…?” Semmit! És ha abban a pillanatban nem vagytok képesek megérteni, menjetek tovább, mert az Úr megértette. De kérlek benneteket, ne kínozzátok a bűnbánókat! Egy nagy bíboros mondta nekem, aki penitenciárius volt, eléggé konzervatív, de a bűnbánat kapcsán – magam hallottam – azt mondta: „Amikor valaki eljön hozzám, és úgy látom, hogy nehezen mond ki dolgokat, azt mondom neki: »Megértettem, menj csak tovább!« Én nem értettem meg, de Isten megértette.” Ezt kell tenni a kiengesztelődés szentségében. Kérem, a gyónás ne legyen kínzó kikérdezés. Kérem, mindent bocsássatok meg! Mindent! Bocsássatok meg anélkül, hogy fájdalmat okoznátok, úgy bocsássatok meg, hogy megnyitjátok a bűnbánó szívét a reményre! Ezt kérem tőletek, papok. Az Egyháznak szüksége van a megbocsátásra, és ti vagytok a megbocsátás eszközei.
Mindenkinek. Mindenkinek el kell vinnünk Isten irgalmasságának simogatását, különösen azoknak, akik szomjazzák a reményt, akik kénytelenek a periférián élni, akiket megsebzett az élet vagy egy általuk elkövetett hiba, vagy a társadalom igazságtalansága, amely mindig a leggyengébbek kárára történik. Értettétek? Mindenkinek bocsássatok meg!
A szeretetben tevékeny hit merészségét történelmetekből örököltétek. Ezért szeretném Szent Pállal együtt azt mondani nektek: „Ne fáradjatok bele abba, hogy jót tesztek!” (2Tessz 3,13). Ne engedjetek a csüggedésnek: legyetek merészek a küldetésben, tudjatok ma is olyan egyház lenni, amely felebaráttá válik, kimegy az útkereszteződésekre, gyógyítja a sebeket, tanúságot tesz Isten irgalmasságáról! Így az Úr hajója a világ viharai közepette is épségben tud hordozni a fedélzetén sokakat, akik egyébként hajótörést szenvednének. A viharok, mint tudjuk, napjainkban sem hiányoznak, sok van belőlük, nem hiányoznak. Sok közülük a fösvénységben, a kapzsiságban, önös vágyaink kielégítésének féktelen keresésében gyökerezik, és egy individualista, közömbös és erőszakos kultúra táplálja őket. A viharok nagyrészt innen származnak.
Nagyon időszerűek Szent Zénó ehhez kapcsolódó szavai, aki így fogalmaz: „Nem elszigetelt vétek – kedves testvéreim –, ha hagyjuk, hogy a kapzsiság béklyói rabul ejtsenek bennünket. [….] De mivel az egész világot felperzselte e csapás olthatatlan tüze, a fösvénység – úgy tartják – megszűnt vétek lenni, mert nem hagyott senkit, aki szemrehányást tehetne neki. Mindenki fejvesztve veti bele magát a becstelen haszonszerzésbe, és senki sem akadt, aki igazságossággal megzabolázná. […] Ezért történik, hogy minden nemzet az egymásnak okozott sebek következtében szép lassan összeomlik” (Ötödik beszéd [I, 9], A fösvénységről). Minket is ez a veszély fenyeget: hogy a rossz „normális” lesz – „Ez normális, ez megszokott…” Nem! Ez veszély! A rossz nem normális, nem szabad normálisnak lennie! A pokolban igen, de itt nem. A rossz nem lehet megszokott! Az a baj, hogy mi szokássá tesszük a rossz dolgokat: „Az egész világ ezt csinálja, akkor én is.” Így válunk cinkosokká! Szent Zénó viszont ezt mondja a veronaiaknak: „Házaitok nyitva állnak minden utazó előtt, köztetek nem láttak sokáig meztelenül sem élőt, sem halottat. Szegényeink immár nem tudják, mit jelent ételt koldulni” (Tizennegyedik beszéd [I, 10], A fösvénységről). Legyenek igazak e szavak ma rátok is!
Testvéreim, köszönöm nektek! Köszönöm, hogy életeteket az Úrnak adtátok, és köszönöm elkötelezett apostoli munkátokat. Néhány nappal ezelőtt már „nyugdíjba vonult” papokkal találkoztam, akik negyven éve vagy annál több éve papok. Láttam azokat a papokat, akik az Úrnak adták az életüket, és akiknek szívbeli bölcsességük van. Ugyanazt mondtam nekik: köszönöm elkötelezett apostoli munkátokat. Bátran menjetek előre! Jobban mondva: bátran menjünk előre, mindannyian!
Megkaptunk annak kegyelmét és örömét, hogy együtt lehetünk az Egyház hajóján, csodálatos láthatárok és riasztó viharok között, de félelem nélkül, mert az Úr mindig velünk van, és ő fogja a kormánylapátot, ő vezet és ő támogat bennünket.
És ezt nem csak a papoknak mondom, hanem nektek, szerzeteseknek is. Bátran menjetek előre! Az a dolgunk, hogy elfogadjuk a hívást és merészen vállaljuk a küldetést. Ahogy egyik nagy szentetek, Daniel Comboni mondta: „Szentek és képesek. […] Az egyik a másik nélkül keveset ér az apostoli pályán dolgozók számára. A misszionárius nem mehet egyedül a mennybe. Egyedül a pokolba jut. A misszionáriusnak az üdvözült lelkek kíséretében kell a mennybe mennie. Tehát először: szentek, […] de ez nem elég: szeretetre van szükség” (Scritti [Írások], 6655), mindkettőre szükség van.
Ezt kívánom nektek és közösségeiteknek: olyan életszentséget, amely képes; élő hitet, mely merész szeretettel veti Isten országának magvait a mindennapi élet összes helyzetében. És ha Shakespeare szellemét arra ihlette ennek a helynek a szépsége, hogy elmesélje nekünk két szerelmes gyötrelmes történetét, akiknek családjaik egymás iránti gyűlölete állja útját, akkor mi, keresztények, az evangélium által inspirálva,
kötelezzük el magunkat arra, hogy mindenütt a szeretet magvait vetjük: ahol gyűlölet van, oda szeretetet vigyek, ahol gyűlölet van, oda legyek képes szeretetet vinni.
A gyűlöletnél erősebb szeretetet – ma annyi gyűlölet van a világban –, a gyűlöletnél erősebb és a halálnál erősebb szeretetet vigyek. Így álmodjátok meg, Veronát, a szeretet városaként, nemcsak az irodalomban, hanem az életben is! Isten szeretete kísérjen és áldjon meg benneteket! Kérlek benneteket, imádkozzatok értem! De értem, ne ellenem imádkozzatok! Köszönöm!
Fordította: Tőzsér Endre SP
(Magyar Kurír/Felvidék.ma)