1849 nyarán Erdélyben szétszórt hadereje révén Bem József altábornagy teljes bizonytalanságban tartotta ellenfeleit, így a koalíciós csapatok legnagyobb meglepetésére a székelyek Bem apója bárhol felbukkanhatott honvédeivel, mint ahogyan az Segesvár mellett is történt. Ám siker helyett „a csata elveszett, a székelyek szétszórattak, sok jeles tiszt, azok között Daczó Zsigmond székely huszár őrnagy, Zeyk Domokos százados elhulltak, az ágyuk oda vesztek; a lánglelkü dalnok Petőfi örökre elnémult, mint óhajtá, eltapodtatva a csatamezőn.”
Igen forró nyári nap volt 1849. július 31-én, amikor Bem maroknyi seregével (2400 honvéd, 16 löveg) Segesvár alá érkezett. Délelőtt 10 órakor tüzérségi tűz vezette be az ütközetet, amelynek során Grigorij Jakovlevics Szkarjatyin vezérőrnagy mellkas sérülést szenvedett. Állítólag maga Bem irányozta azon löveget, amely halálra sebezte az orosz vezérkari főnököt…
A Segesvári-erdőben a magyar balszárny sikerrel nyomult előre, de az egyre erősödő orosz túlerő visszanyomta. A fokozott tűztevékenység miatt az 1. székely hatfontos lovasüteg négy, Gábor Áron által öntött lövege megrepedt, parancsoka, Papp Sándor főhadnagy (1818) pedig súlyosan megsebesült. Úgy tűnt délután két óra körül, hogy itt lehet kicsikarni a döntést, ezért Bem a jobbszárnyát vészesen meggyengítette a siker kifejlesztése érdekében.
Alekszandr Nyikolajevics Lüders orosz gyalogsági tábornok érzékelte az erőátcsoportosítást és miután kiderült, hogy Marosvásárhely környékén híre sincs a magyaroknak, délután négy óra körül balszárnyát erősítette meg. Négy ulánus század és egy lovasüteg indult támadásra a magyar jobbszárny ellen, mire az megingott és Fehéregyházáig sebesen hátrált, miközben az orosz tüzérség két magyar lőszeres szekeret telibe talált. A 10 gyalogszázadból álló magyar balszárny újabb támadást kísérelt meg, de a Segesvári-erdőben lévő 16 orosz gyalogszázad bekerítette és pánikba esve megfutott.
A kritikus helyzetben Bem a Kalotaszeg környéki 27. honvédzászlóalj „tartalékának” 4 századát vezényelte a tüzérség hátrálásának biztosítására, de ekkor már az egész sereg retirált. A zászlóalj 5. századának már nem volt mit fedeznie, és amikor rájuk rontottak az orosz ulánusok, lőszerük kifogyott. Egyenlőtlen küzdelem bontakozott ki, amelynek során legalább kilenc szúrt és vágott sebet kapott századparancsnokuk, Mütter Ferenc (1831) százados, aki összerogyott és másnap esett fogságba.
A visszavonulás során a magyar hadközép több lövege felborult a fehéregyházai hídnál, ami tovább növelte a káoszt. Az ágyútorlasz mögött a szatmárnémeti 88. honvédzászlóalj egyik tisztje, Kozma Dénes hadnagy 35 honvéddel foglalt állást és három sortűzzel megállította az üldöző ellenséges lovasságot. A 27 éves főtiszt hátráló szakaszával próbálta felfogni az ulánusok támadását, s a fehéregyházai kocsmánál még két sortüzet vezényelt ellenük.
Az orosz lovasság a falutól délre átkelt a Sárpatakon, hogy a menekülők útját elállja, két szotnya kozák pedig a Küküllő túlpartján nyomult előre, hogy a bekerítést teljessé tegye. Bem ekkor kis híján fogságba esett, csak a sepsiszentgyörgyi Daczó Zsigmond őrnagy (1816), a sepsiszentgyörgyi 11. Székely-huszárezred osztályparancsnoka és kíséretének önfeláldozása mentette meg. A Héjjasfalva határában lévő kocsma udvarán kézdivásárhelyi Pap Lajos táborkari alezredes bukkant rá haldokló tiszttársára, aki egy zacskó aranyat adott át neki, hogy azt juttassa el gyermekeinek.
A cári lovasság vérszemet kapott és az üldözés mészárlássá fajult. Odaveszett 1300 honvéd, miközben az oroszok véres vesztesége 246 katona volt.
Hősi halált halt a Pozsony vármegyei Ottocska Ferenc (1819) Coburg-huszár hadnagy, aki születésére nézve tót volt, ám hiába keressük a szlovák történelemről szóló munkákban a ’48-as magyar sereg 30 ezer tót honvédjével együtt, nem találjuk, mert a Szűz Máriás lobogó alatt nem Szlovákia, hanem Magyarhon szabadságáért küzdöttek. Szinte siheder volt még Gaál Sándor (1833 k.) hadnagy, a csíkszeredai 80. vagy a 82. honvédzászlóalj segédtisztje, amikor elesett.
Zeyk Domokos százados. Somogyi Győző festménye (Forrás: Wikipedia)
A III. osztályú katonai érdemjellel kitüntetett zeykfalvi Zeyk Domokos (1816) százados itt mutatta meg, hogy nem csak parancsőrtisztként állja meg a helyét. Több orosz lovast is lekaszabolt, amikor egy tiszt francia nyelven szólította fel a megadásra. Zeyk kapitány nem hajlott erre, tovább viaskodott, amig el nem törött a kardja. Elővette kétcsövű pisztolyát, lelőtt egy katonát, azután fegyverét önmaga ellen fordította…
Elestéről tinkovai Macskásy Antal százados az alábbiakban számolt be:
„»Mintegy 10 órakor kezdődött meg a muszkák elleni (segesvári) harcza Bem apónak. Estefelé a fehéregyházi szöllő vagy gyümölcsös dombról, ágyui mellől, azt rendeli fülem hallatára Zeyk Domokos galoppennek, hogy szaladjon a balról fekvő erdőbe: nézze meg, miért hallgatott el az erdőben a tüzelés? Zeyk elindult… és soha sem tért többé vissza. (…)
Az öreg apó előtt szaladva láttuk, hogy fenn az oldalon egy magyar futárt beér 6 kozák, kik magyarunkat rendre támadták. Ki elhullott, ki sebet kapva, ki nem merte megtámadni magyarunkat, visszatért. Rövid időre üldözőbe veszi magyarunkat 16–18 számból álló csapat s ezek után szalad még több kozák. Mellettem szaladó bajtársam elkáromkodja magát, mutatva, hogy: ’ni! az a hunczut azt hiszi, hogy 18 nem elég annak az egy magyarnak legyőzésére.’ Midőn a kozákok magyarunkat beérték, láttuk, hogy nagy lovával fennállott s alatta álltak a kozákok. Csakhamar e felállásra magyarunk leborul. Ki lett volna? nem tudhattuk a nagy távolság miatt.
Hónapok múlva Szathmármegyében, mint menekvőt meglátogatott egy testvérem, ki némely muszkatiszt magaviseletét megdicsérendő, elbeszélte; hogy magok a muszka tisztek, a segesvári ütközetnél látva azt, hogy egy magyar mily vitézül menekült meg 6 kozáktól s látva, hogy egy nagyobb csapat kozák üldözi, rendeletet küldöttek egy kozáktól, hogy azon vitéz magyart, a 18 tagból álló csapat, élve hozza el.
De a rendelet későn ért rendeltetése helyére s a magyar már halva volt!«
Ez volt Zeyk Domokos, ki saját pisztolyával lőtte főbe magát.”
Lengyel József székelykeresztúri orvos – aki önkéntes sebészként tevékenykedett Segesvárnál – szintén említést tett Zeyk százados haláláról:
„Már a csata bevégzödött; a dsidások – és nem kozákok – az üldözésből már tértek vissza, mikor Lüders orosz tábornok fényes táborkar kiséretében kijött Fejéregyházán felül a kis-buni-ut és ország-ut szögellésénél levő dombra, honnan a völgy területe mind alá, mind felfelé belátható. Mig itt állottak, szemcsövét a tábornok a fejéregyházi tanorok közepe felé irányozza, hol egy huszár nagy sárga telivér lován száguld. A szállongó, s őt megtámadó dsidásokat egyenkint levágja, s néha 3–4 közöl is egykettő megsebzése, s a többiek megszalasztása által kivágja. Már átugratott a tanorok sánczán, a táborkartól alig volt 100 lépésre, mikor egy fiatal tiszt a táborkarból kiugrat, Zeyket megtámadja. Ez hatalmas pallosszerü kardjával első vágásra homlokán olyat vág, hogy koponyafedél és sisak messzeugrott. Mikor ezt Lüders látta, szemét táborkarán végig jártatta, mintegy kérdezve, ha látták-e e hatalmas vágást? azonnal parancsot adott, hogy e huszárt ne bántsák, hanem fogják el élve. Ezen parancsszóra egész dsida-erdő fogta körül Zeyket, de ő minden megadási felszólitásra vágással felelt. Ez támadóit felbőszité. Lovát és őt is már több dsida átfúrta. Végerejét megfeszité ekkor, pisztolyát elővonta s magát főbe lőtte. Állitólag Lüders Heydtehoz fordult, s ezt mondotta volna: »Schade, ein guter Soldat! [Kár érte, jó katona volt!]«”
A sebesültek között volt Kováts István (1825) főhadnagy, aki a szabadságharc katonai vereségét követően emigrált és szűcsmesterként kereste kenyerét a New York melletti Hobokon. Az észak-amerikai polgárháborúban az északi hadseregben szolgált ezredesként és a Bull Run melletti csatában súlyos sebet kapott. A 88. honvédzászlóalj egyik századosa, péchfalusi Péchy István (1808) nyolc sebet kapott az ütközetben, ezt követően esett hadifogságba.
Nemzeti emlékezetünkben azonban nem a magyar hősi helytállás példájaként rögzült a segesvári ütközet, hanem azért, mert Héjjasfalva felé látták utoljára a szabadságharc költőjét, a harctérről gyalogosan, civilben és fegyvertelenül menekülő Petőfi Sándort…
(Babucs Zoltán hadtörténész)
