Itt Torinóban, a Kossuth lakta egykori ház közelében sétálgatva, útitáskámban a Losung bibliaolvasó kalauzával, ismételten pneumatikus, Szentlélek teremtette csodának, összhangnak, kegyelmi szimultaneitásnak vagyok a tanúja és átélője. Ma reggel ezt olvasom a 295. éve megjelenő herrnhuti Losungban: „A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el” (Ézsaiás 42,3 – Máté 12,20).
Isten gyengédségének örök evangéliuma ez az Ószövetségben, amit teljességében az Úr Jézus élt elénk. Gyengédségben is erős, törékenységében is törhetetlen életével. Kivégzéssel, a kereszten is lezárhatatlan, mert igaz és teljes földi életével.
Két dolog látszik meg az Igéből: Isten gyengédség etikája, ami ellenáll, és éppen ezért megbírál mindent, ami földi történelmünkben, a status corruptionisban, az ősbűn okozta, valós és valódi korruptság társadalmaiban, napjainkban is a durvaság, pusztító önérvényesítés, letipró kivagyiság, fékezhetetlennek tűnő agresszivitás torzulásaiban tombol. Ellentmondást nem tűrő képmutatásként. Ézsaiás Jézusban megélt és örökre igazolt Igéje a gyengédség hatalmáról teszi ünneppé a gyengék, a kicsinyek, a megalázottak, a meghazudtoltak szürke és fénytelen, alig látszó földi létezését is. Mindenkiét potenciálisan, valóságos felrangosítással. Isten gyengédsége teszi evangéliummá Ézsaiás Igéjét, Jézus törhetetlenül erős gyengédsége pedig igazzá, megélhetővé az ószövetségi Ige két szövetségben gyökerező egységét.
Csodálatos HÍDIGE ez, amelyen át a választott nép és a lelki egyház népe ezredévek óta ugyanabba az irányba lépkedhet. Egy örök irányvételben egyesülve: a végtelenül kegyelmes, szerető Isten kebele, ölelése felé.
A gyengédség hatalmas, innovatív ereje ország-kisöpréskor is
Itt, a gyengéd alpesi szél és a déli tengerek felől fúvó meleg áramlat különös körforgásában, a Piemontban honos Savoyai hercegi család függetlenségének és Európát védő kereszténységének a fészkében történelmi mértékben érzem lüktetni a gyengédség lelkületének, etikájának a halhatatlanságát. (Gyermekként emlékszem az újvidéki Pétervárad várfokán állva, miként képzeltem el a herceg törököknek ellenálló ármádiája és a Dunán felfelé hajózó oszmán seregek küzdelmes találkozását).
De látom magam előtt a nagy öreg, a magyarok Mózese és a turini remete Kossuth Lajos „apánk” törékeny lényéről, arcáról készített festmény alapján a mindhalálig fájó, mégis bízó magyarságtudattal Torinó utcáit, sétányait számolatlanul töprengve átbandukoló, végtelen rónákat vágyó szemrebbenését. Amint dolgozószobája csendjében szakállára ejti könnycseppjét, a remeteség, az önkéntes száműzetés, a magyar hontalanság, de nem a sorstalanság öregkori könnycseppjeit. Ami aztán lassanként kiapadt, mint napjainak száma.
A nyüzsgő, modern Torinó egyik parkjában hálát adok azért, mert neki és nekem, és minden keresztyén testvéremnek felfénylik az ószövetségi forrású, Jézus életével hitelesített Ige:
„A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el”.
Felidézi ez a gyengédség erejét hirdető isteni IGESZÓ bennem egykori egyházi újságíró, literátor testvéremnek, az általam szerkesztett Presbiter szerkesztőbizottsági tagjának, Hegyi-Füstös István tiszteletes és kossuthi hajthatatlansággal, igazságszeretettel megáldott, ezért sokakkal küzdő szolgatársamnak az emlékét. Úgy robbant be az egyik szerkesztőbizottsági ülésre a Ráday utcai öregkollégiumban tartott alkalomra, hogy csaknem Keresztelő János pusztát átrezegtető kiáltás hagyta el ajkát: – Megvan! Megtaláltam Kossuth hangját, amit viasztekercsre rögzítettek hajdanában Torinóban, s meg fog történni a helyreállítása. – Valóban csoda volt, ami meg is valósult. Istenünk Igéje és Szentlelke különleges, láthatatlan gyülekezetet szinkronizált ide ez elé a ház elé, ahol nemzetünk önkéntes száműzetést vállalt Mózese 1894. március 20-án örökre lehunyta Hungária felé minduntalan el-elrévedő tekintetét.
S ahol itt van ebben a láthatatlan egyházban – ecclesia invisibile – a protestáló magyar hangját életélményként felfedező nagytiszteletű Hegyi-Füstös István testvérünk is, meg az egykori Szerkesztőbizottság több tagja, meg sokan, nagyon sokan mások is. Mert Isten gyengédsége, aki vigyáz a nádszál törékenységére és gyógyító szeretetével oltalmazza azt, s őrzi a pislákoló gyertyafényt, hogyne őrizne bennünket nemzeti tragédiák kettétörő idejében is. Lett légyen az az aradi 13-mal szentelt siralomházban megélt Habsburg megtorlás vagy a Trianonkor az országzúzás-tördelés nagyhatalmi cinizmusa, a nacionalizmus féktelen falánk éhsége. Vagy 1945, amikor emberi sorsokkal valósult meg az országkisöprés, vagy 1956, a megtorlás elől disszidálók százezreivel…
Iskolakezdés evangéliuma, felelősségünk Itáliában és Hungáriában ma
Iskolakezdés ideje van. Otthon és itt, Itáliában is. Itt vasárnapi katolikus misékkel, és valdens-protestáns istentisztelettel. A szívemben, itt a kispadon, a Kossuth-ház közelében egyszemélyi istentisztelettel. Imádkozom. Újra olvasom a megrepedt nád és a pislákoló gyertyabél gyengéd oltalmazójának, Istenünknek a bátorítását.
Hallom Jézus Igéjét arról is, ami itt is, otthon is igazán méltó iskolakezdési hívás, kérés, minden nemen, akadékoskodáson, okoskodáson átfénylő egyértelmű evangéliumként szólít meg mindenkit: „Engedjétek, és ne akadályozzátok, hogy hozzám jöjjenek a kisgyermekek, mert ilyeneké a mennyek országa” (Máté 19,14).
Hazagondolva kérem a gyengédség Urát, Istenét, vegye Lelke ölelésébe törékeny fiatalságunkat Kárpát-haza szerte. Gyermekeim és unokáim, mások gyermekei és unokái fülét és szívét nyissa meg! Hogy meghallják a digitális korban is érvényes, a gépi intelligencia nevű, önmagát nekem „információs entitásnak”, információs valaminek bemutató mesterséges bálvány függősége közben is
a csak Istenben megvalósuló életgazdagító, megtartó vonzás evangéliumát.
Az engedjétek hozzám jönni őket vonzó hívását. Hiszen Ő mindent, még szüleik, tanáraik, önmaguk előtt is titkolt vagy ismeretlen hajszálrepedéseiket, bizonytalan pislákolásaikat is érzékeli, oltalmazza, számon tartja. És többre viszi majd őket, mint amiről szülők, tanárok, barátok álmodni képesek.
Ma és minden nap a gyengédség Istenének ünnepe van. Akár így hívjuk, akár nem, akár tudatosul ez hitünkben, akár nem. Tudatos döntéssel legalább mi ne hagyjuk, hogy a lét és a földi létezés agresszív, háborúk dúlta, profitéhség szabdalta, verbális hidegháborúban ide-oda cibáló indulatos napjaink megfojtsák a felnövekvő nemzedékekben és bennünk a gyengédség tevékeny Istenének erejét, vonzó közelségét. Ez ma a mi felelősségünk, szülőké, nagyszülőké, felnőtteké. Ez a mi dolgunk, s nem is kevés. Áldott 12., Szentháromság utáni vasárnapot Torinó, Itália, Budapest, Magyarország!
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma
