Szanyi Mária szakmai életében a cél mindig az volt, hogy a múlt értékei ne tűnjenek el, a fiatalok számára hozzáférhetővé váljanak, és a tehetségek kibontakozhassanak. Legyen szó múzeumi munkáról, tájházak berendezéséről, szakkörvezetésről vagy szemináriumokról, mindig az vezérelte, hogy a kultúra élő, tapasztalható legyen, és a fiatalok érezzék, hogy a múlt értékei a jelenben is fontosak. S mindezt a háttérből végezte.
Szanyi Máriát az iskolai és iskolán kívüli tehetséggondozásban, a felvidéki Kincskereső mozgalom létrehozásában és működtetésében végzett kiemelkedő tanári, mentori és szervezői tevékenyégéért javasolták a díjra.
„Olyan embert köszönthetünk, akinek egész pályája, szellemisége és munkássága maga a hivatás iránti feltétlen elkötelezettség. Olyan pedagógust, kutatót és mentort ünneplünk, aki nem csupán tanított, hanem irányt mutatott; nem csupán feladatot végzett, hanem jövőt épített; és nem csupán diákok százait, hanem közösségek egészét indította el az önismeret, a hagyomány és a tudás útján” – mondta Hanesz Angelika a jelölők nevében laudációjában, a búcsi díjátadáson: Szanyi Mária_laudáció_Pogány Erzsébet díj_2025.
Fotó: HA/Felvidék.ma
Milyen érzésekkel fogadta a hírt, hogy idén Önnek ítélték a Pogány Erzsébet-díjat?
Nagyon meglepődtem. Éppen a fiaméknál voltunk, amikor Hanesz Angelika értesített. Egy ilyen díjra nem számítottam. Én különösen tiszteltem Erzsikét, akinek neve napján, inkább neki kellene köszöntést mondani. Nagyon korán távozott, és hiányzik a munkája. Többször dolgoztunk együtt, közös programokban vettünk részt, és mindig nagy tisztelettel követtük egymás munkáját.
Vissza tudná idézni, hogy hogyan munkálkodtak együtt?
Először Bakos Istvánon keresztül találkoztunk Budapesten, majd Pozsonyban a néprajzi gyűjtések során, illetve később a Szövetség a Közös Célokért programjaiban is dolgoztunk együtt. Később a Királyfiakarcsán álló Madonna-szobor szoborbizottságában is részt vettem, ahol ő hívott fel, hogy csatlakozzak. Bár nem volt napi kapcsolatunk, többször találkoztunk személyesen, és mélyen érintett, ahogyan a betegsége ellenére is méltósággal viselte a helyzetet.
Az Ön pedagógiai pályája hogyan alakult?
A kulturális életbe már gimnazistaként bevontak, mint falusi gyereket, irodalmi színpadokat szerveztünk . 1962 és 1965 között a nyitrai Pedagógiai Főiskolán matematika–fizika szakos általános iskolai tanárnak tanultam. Ezt követően, 1965 és 1969 között Nagytárkányban dolgoztam általános iskolai tanárként. 1969-ben Budapestre kerültem, ahol az ELTE Bölcsészettudományi Karán folytattam tanulmányaimat néprajz szakon, egészen 1973-ig. 1973 és 1975 között a rozsnyói Bányászati Múzeumban néprajzos-muzeológusként tevékenykedtem, majd 1975-től 1989-ig a galántai Honismereti Múzeum néprajzos-muzeológusaként dolgoztam. 1989 és 2006 között ismét az iskolai oktatás felé fordultam, és Nagymácsédon, Hidaskürtön, valamint Galántán tanítottam általános iskolai tanárként. Tehetséggondozói munkám 1973-ban kezdődött: 1973 és 1975 között néprajzi szakkört vezettem a rozsnyói Járási Úttörőházban. 1975–1976-ban hasonló tevékenységet folytattam a nyitrai Pedagógiai Fakultáson. 1976-tól egészen 1995-ig Galántán, a Járási Úttörőházban irányítottam néprajzi szakkört. Emellett 1991 és 1994 között a galántai gimnáziumban is vezettem egy néprajzi szakkört, 1991 és 1993 között pedig óraadó tanárként néprajzi kurzust tartottam a nyitrai Pedagógiai Fakultáson.
Fotó: HA/Felvidék.ma
Mit jelentett Önnek a galántai időszak?
Eleinte elveszettnek éreztem magam, mert a helyi közösség zárkózott volt. A múzeumban káoszt találtam: a néprajzi tárgyak rendszertelenek voltak, raktárrendezés nem létezett. A gömöri tapasztalataimat felhasználva rendszereztem a népi kerámiát, amelyből állandó kiállítást hoztam létre a múzeumban. Tájházakat rendeztem be, a taksonyi ház építészeti különlegességeit dokumentáltuk, a XIX–XX. századi bútorok, konyhák és berendezések történetét feltártuk, és mindezt úgy, hogy a helyi és migrált tárgyak kapcsolata is látható legyen.
Hogyan kapcsolódott mindez a pedagógiai munkához?
A múzeumi munka mellett visszamentem tanítani, miközben néprajzi szakköröket vezettem. A diákok készültek diákköri pályamunkákra, helytörténeti kutatásokra, és ezekből értékes anyagok születtek, amelyeket a közeljövőben szeretnénk kötetben is megjelentetni. A szakkörök során nem volt kötött időpont, a gyerekek folyamatosan konzultálhattak velem.
Milyen változásokat tapasztalt a pedagógiai munkában a rendszerváltás után?
Rájöttem, hogy a pedagógusok gyakran nem ismerik a helyi közösségeket, és így nem értik a diákok motivációit. A tanárok, akik beutazók az adott településre, sokszor idegenek voltak a helyi kultúrában, és a gyerekek számára a hagyományos értékek láthatatlanokká váltak. Ezért kulcsfontosságúvá vált, hogy a pedagógus részt vegyen a falu életében, sportban, kulturális eseményeken, hagyományőrző programokban, és így élővé tegye a helyi múltat a diákok számára.
Fotó: HA/Felvidék.ma
Időközben tehetségeket is felfedezett?
Eleinte nem a tehetséggondozás motivált, hanem az, hogy a fiatalok megismerjék az eltűnő kultúrát, a régi életformákat. A szakkörökben azonban számos tehetséges diák bontakozott ki. Önálló kutatásokat végeztek, értékes dolgozatokat készítettek, és később néhányan a művészettörténet vagy a történelem területén is érvényesültek. Ez inspirált arra, hogy tudatosan támogassam a tehetségeket. Matematikából mindig versenyekre készítettem a gyerekeket, de láttam, hogy a Tudok versenyen az ötödikesek is csodálatos, vetített képes előadásokat készítenek. Ezt a módszert szerettem volna meghonosítani a Kincskereső programban.
2006-ban indult. Ennek már közel húsz éve. Milyen változások voltak a Kincskereső programban?
A pedagógusszövetség és a Csemadok közös programjaként indult a program. Az elnevezését a „Kincskereső kisködmön”-ről választottam, hiszen a kincs a megszerzett tudásban rejlik, nem a tárgyakban. Az első években még csak templomtörténetek és kastélytörténetek kerültek elő, később jeles személyiségek, kitelepítések, nagyszülők visszaemlékezései, majd háborús naplók is. A program lehetőséget ad a diákoknak és pedagógusoknak, hogy helytörténeti munkákat készítsenek, könyveket, munkafüzeteket adjanak ki, amelyek mintaként szolgálnak a Kárpát-medencei magyar iskolák számára.
És végig a háttérben szervezett, zsűrizett, segített, hogy a legjobb munkák kerüljenek előtérbe.
Én mindig a diákok és a pedagógusok mögött álltam, ők a főszereplők. Fontos, hogy a Kincskereső mozgalom folyamatosan fejlődik, a pedagógusok átadják a tudást, a diákok pedig új témákat fedeznek fel. A cél, hogy a fiatalok és a pedagógusok egymástól is tanuljanak, és érezzék: érdemes körülnézni a saját házuk táján.
Szanyi Mária pedagógus, néprajzkutató, a Kincskeresők diákverseny elindítója az idei díjazott (Fotó: HA/Felvidék.ma)
Fontos a publikációs tevékenysége is, éveken át szerkesztette a Pedagógusfórumot.
Igen, ez lehetőséget adott a diákok, pedagógusok és iskolai közösségek munkáinak bemutatására. Bár a fórum megszűnt, a Kincskereső program révén a munkák láthatóak maradnak, kiadványok és tankönyvek formájában is. A diákok és pedagógusok így nemcsak helytörténeti anyagokat ismerhetnek meg, hanem a mikrotörténelem, a közösségi emlékezet jelentőségét is.
Mire a legbüszkébb?
A diákokra és a kollégákra. Sikerült egy kis szikrát gyújtani, amely világosságot ad, hogy érdemes keresni és találni értékeket. A témák folyamatosan bővülnek, s mind új lehetőséget adnak a felfedezésre. A Kincskereső mozgalom mára önjáróvá vált, és a következő generáció is folytatni tudja a munkát. A következő 20 évre az a kívánságom, hogy a programot átvevő kollégák ugyanolyan lelkesedéssel folytassák a munkát, mint most, és a diákok mindig a középpontban maradjanak.
HE/Felvidék.ma
