2025 karácsonyának szent másodnapján különös reggelre ébredtem. Bal szemem bevérzett. Próbáltam keresni az okokat: az utóbbi időben megerőltetett fordítói, írói munka, hosszabb autóút családommal, az autó meleg levegőjének zuhatagszerű szemembe áradása a vezetőülésen. Mivel jobb szememmel már történt ilyesmi, erős C-vitamin kúrára fogtam magam. Mindez elégtelen indoklás. Valami mást is éreztem. Azt, amiről kedves erdélyi hittestvérünk, Áprily Lajos írt. Próbáltam felidézni emlékezetemben versét:
Öregség, bölcs fegyelmezője vérnek,
taníts meg, hogy Csendemhez csendben érjek.
Ne ingerelj panaszra vagy haragra,
hangoskodóból halkíts hallgatagra.
Ne legyek csacska fecskéhez hasonló,
ritkán hallassam hangom, mint a holló.
A közlékenység kútját tömd be bennem,
karthauzi legyek a cella-csendben.
Csak bukdácsoló patakok csevegnek,
folyók a torkolatnál csendesednek.
Ments meg zuhatag-szájú emberektől,
könyvekbe plántált szó-rengetegektől.
Csak gyökeres szót adj. S közel a véghez
egy pátosztalan, kurta szó elég lesz,
a túlsó partot látó révülésben
a „Készen vagy?”-ra ezt felelni: — Készen.
Ez emberi csend legszebb cantus firmusaként, fő tételeként megfogalmazott sorai visszhangzottak lelkemben szinte minden lépésnél: „S közel a véghez/egy pátosztalan, kurta szó elég lesz,/a túlsó partot látó révülésben/a „Készen vagy?”-ra ezt felelni: — Készen”. Belső parancs indított arra, hogy az ajándékba kapott szikrázóan fényes kék ég alatt elinduljak kifelé a lakásból és felfelé. Az annyiszor, nehéz és boldog óráimban megzarándokolt budaörsi Kálvária dombra. Jó volt a friss szelet érezni, és a szélben beszívni a levegőnél sokkal-sokkal többet. A Budaörsöt, és szívemet beborító kéklő fényben Isten szent ragyogását. Szótávolságnyira.
Csak Itáliában láttam ilyen mélykék eget, mint amit ma a budaörsi, s a környékbeli emberek gratis karácsonyi ajándékba kaptak Teremtőnktől. Vajon hányan vették ezt észre?!
Felballagtam a köves ösvényen, a stációk néma bizonyságtevő képei előtt. Csak az Útra és az Égre figyeltem. Szent, mély Isten-csendbe merültem. Mi tagadás, arra is gondoltam, talán ez az utolsó szent zarándoklatom a hegyre. Vagy, mert itt utoljára? Vagy, mert jövőre ilyenkor más tájakon vezet Isten-zarándoklatom? Nem tudhatom. De jó, nagyon jó, hogy Ő tudja. Nekem ez mindenre elég. 104 évet élt lelki nagymamám, a drága „győri” Erzsike Nénink lelki éneke jutott eszembe. Gyermekségem, kamaszéveim alatt visszatérő életvezetési refrénként hallottam soha nem perelő ajkáról.
„Mind jó, amit Isten tészen,/Szent az ő akaratja./Ő énvelem is úgy tészen,/Mint kedve néki tartja…//De igaz ösvényen viszen,/Én megelégszem azzal,/Hogy kedvében,/Kegyelmében/Ő forgatja dolgomat,/Csak rá hagyom magamat”.
Lassacskán felértem a Budaörs fölött található, állandó szent gyülekezethez. Gyülekezetemhez. Isten különös nyájához. Nem felekezeti, hanem lelki egyházához. Hiszen az Ige szerint „ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben: ott vagyok közöttük” (Máté 18,20). Igen, így van. Ámen. Ismételt nagy lelki tapasztalatom, hogy az egyház ott van, ahol a Szentlélek van jelen. Nem volt senki a budaörsi Kálvárián, csak én. Egyedül lettem volna? Nem, nem, soha. Soha és sehol! Itt sem. John Knox reformátor mondata jutott eszembe a mély Isten-csendben. Az őt megítélni s elítélni összegyűlt skót rendeknek ezt válaszolta: „Én Istennel egyedül is többségben vagyok”. Ma és a történelem végéig fundamentális igazság.
Igen, hiszen a Trinitás, a Szentháromság nem dogma, nem zseniális keresztyén matek, hanem élő valóság. Hárman mindig, minden körülmények között, szüntelenül velünk vannak: az Atya, a Fiú, a Szentlélek. Pontosabb ők ketten a Lélekben és az Igében. Így a keresztyén ember soha nem magányos különc, legkevésbé magányos farkas, nem is néma merengő.
Mindig a legjobb földi társaságban van. Aki hisz a Feltámadott Jézus Krisztusban, a jászolbölcső Gyermekében már ott növekvő Isten Bárányában, a Királyok Királyában, nem szenved tér-idői magányban. A mélykék, nápolyi kéket is fölülmúló budaörsi Isten-kékségben, az Isten-közelséget éreztető budaörsi karácsonyi azúrban a Szentháromság mellett velem volt egy drága, további hármas. Ezt mindenki láthatja itt a Kálvárián: a fakereszt, Mária és János kőalakja.
E három a Lélek által egyszerre lelki valósággá változott, szent metamorfózissal. A fakereszt Jézus életünk fundamentumát jelentő belső keresztté, hitünk, hitem létalapjává, sziklaszilárd bázisává. Mária egyszerre a magasztalás hívő szolgáló leányaként állt ott fenn a dombon.
A Magnificat anima mea Dominum/Magasztalja lelkem az Urat (Lukács 1,46) égre írt lelki himnuszának halkszavú imádkozó szentjévé. Egyetemes keresztyén női szentté, odaszentelt életté. A másik oldalon pedig János, a szeretett tanítvány, aki a legnagyobb földi kiváltságban részesült. Hiszen minden kiváltságlevelet, királyi, hercegi, grófi, nemesi címet adományozó okmányt, Nobel vagy Templeton díjat felülmúló ajándékot kapott: a legfájdalmasabb, mégis a legdicsőségesebb utolsó vacsorán Jézus vállára hajthatta fejét. Egyedül lenni ilyen szent és égi-földi zarándoktársak között? Micsoda istenkáromlás lenne!
Szentháromság, kereszt, Mária, János vigyázták csendemet, bevérzett szememet, a várost, a földet, az országot, a nagyvilágot karácsony másodnapján is. Mély, égkék csend honolt Budaörs fölött. Betöltötte ölelése egész valómat.
Már szinte alig tudtam különbséget tenni a valós Kálvária és a mennyei Jeruzsálem lelki látványa között. Szívemben mindkettő eggyé ölelkezett. Millióknak felkínált drága, égbe emelő, ünnepszentelő Isten-ölelésben. És ki tudja miért, most immáron sokadszor a Krisztusért rajongó hitű, református énekszerzőnk, Vándor Gyula testvérem kedves éneke szólalt meg lelkemben:
Csend van bennem, és emlékezem,
Képe a múltnak, ím megjelen.
Vétket látok s gondozó kezet,
Szennyből, a sárból, mind kivezet.
Mért szeret Isten, mért szeret még?
Hogy lehet, mért nem mondja ki elég!
Féltő karja újra átölel, megtört kezéhez szívem közel.
Csend van bennem, és emlékezem.
Mily sok ajándék, nagy kegyelem.
Mily sok áldás, mily sok türelem,
Kísérte végig az életem.
Mért szeret még?
Csend van bennem és emlékezem,
Sokszor volt könnyes mindkét szemem.
Oly sok bánat, fájdalom is ért,
Hozzá futottam irgalomért.
Mért szeret még?
Csend van bennem és emlékezem,
Hála, dicséret él szívemen.
Hogy köszönjek múltat és jelent,
Új napon védő, őrző kezet.
Mért szeret még?
Meghallgatható ITT.
Ott fenn a budaörsi Kálvária-hegyen Isten csendben újra megszólalt szívemben az a szelíd, hatalmas Úr felejthetetlen, személyes hangon, aki hatvan évvel ezelőtt a malmői fehérfalú domonkos templom belterébe beereszkedő viking hajónak a keresztvitorlája alatt szólított meg.
Megtérésemkor. Leroskadva akkor és ott, lélekben most itt a budaörsi Kálvária dombon, szent karácsony másodnapján, bevérzett, de még látó szemmel, csak ennyit tudtam kimondani:
Igen, Uram. Legyen meg a Te akaratod. Készen…
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma
