Ma van az évfordulója. Micsoda időzítés, micsoda idők! Pár napja lépett jogerőre az új szlovák büntető törvénykönyv, amely szerint immár büntethető az is, aki kétségbe vonja a Beneš-dekrétumok jogszerűségét.
Ha élne, bizonyára csak legyintene. Nem fáradtan. Nem beletörődve. Hanem azzal a keserű, pontos iróniával, amely annyi vitát és annyi tiszta mondatot szült.
„Nem az a baj, hogy törvény van. Az a baj, hogy a törvény hazudik.”
Így mondaná. Talán…
Mert egész életében arről beszélt, hogy a jog nem lehet eszköze a történelem elhazudásának. Hogy amit egyszer jogfosztással, kollektív bűnösséggel, kitelepítéssel követtek el, azt nem lehet később paragrafusokkal erkölcsössé tenni. És főleg:
nem lehet büntetni azt, aki erre emlékeztet.
Duray Miklós nem a konfliktust kereste. Az igazságot kereste. Csakhogy abban a térségben, ahol az igazság kényelmetlen, a kimondása mindig konfliktusnak számít. A közép-európai kisebbségi lét strukturális problémáinak legélesebb látója volt szerintem.
Most, amikor törvény mondja ki, miről nem szabad beszélni – vagy éppen szabad fél év börtön terhe alatt – , csak lapozom a könyveit, olvasom a sorait erkölcsről, bűnről…logikus eszmefuttatások, éles megfogalmazások.
Arra gondolok, nem lepődne meg most. Én meg firtatnám neki a telefonba, magyarázatot várva, követelve, hogy miért történik ez velünk, milyen ősi félelem szülte ezt a reakciót…Jár az agyam, keresem a magyarázatot, amivel mindig tudott szolgálni. Nem tudom, kimondta-e ezt valaha nekem, de most hallom a hangját:
„Aki fél a múlttól, az nem a múlt miatt fél. Hanem azért, mert tudja: nincs igaza.”
Ő pontosan tudta, hogy a Beneš-dekrétumok nem jogi kérdés. Hanem morális. És hogy a jogállam ott kezdődik, ahol a hatalom képes beismerni: amit egyszer elkövettek, az bűn volt — akkor is, ha törvénybe írták.
Sokan mondták róla, hogy túl kemény. Hajthatatlan. Megosztó. Pedig csak egy dolgot nem volt hajlandó feladni: a mércét. A mércét, amely szerint nem lehet kétféle igazság.
Nem lehet más a jog az erősnek és más a gyengének.
Nem lehet hallgatást követelni azoktól, akiknek a családját, a közösségét, a történelmét megbélyegezték. Duray szerint minden módszeres, etnikai alapú pusztításra ugyanazt a morális mércét kell alkalmazni. Aki „az egyik nép ellen elkövetett bűnt” mentegeti, miközben a másikat elítéli, az szerinte a fasizmus logikáját legitimálja.
Napok óta ott motoszkál a fejemben, milyen jó volna most vele beszélni – interurbán. Ezen nevetnem kell, mert biztosan elmagyarázná, mit jelent az interurbán, helyesen használom-e a köztünk lévő távolsági beszélgetésre. Próbálom elképzelni, mit mondana, hogyan reagálna a jelenlegi abszurd helyzetünkre. Ha ma megszólalna, talán nem is lenne zaklatott. Talán csak annyit mondana:
„Látja? Erről beszéltem. Az igazság előbb-utóbb mindig zavarni fogja a hatalmat.”
Érdemes ma elolvasni a 20 évvel ezelőtt írt karcos gondolatait Benešről. Ebben Duray egyik központi állítása, hogy a Beneš-dekrétumokat úgy kellene megítélni, mint Hitler Németországának nürnbergi (faji) törvényeit. Nem azt mondja, hogy történetileg azonosak, hanem azt, hogy a logikájuk és szándékuk rokon: etnikai alapú jogfosztás, „törvényesített erőszak”.
Duray Miklós 2005-ös írásában rámutat, a Beneš-dekrétumok nem a történelem lezárt fejezetei, hanem a kollektív bűnösség máig ható intézményesítései. Úgy látta, ezek nem jogi aktusok voltak, hanem etnikai alapú bosszúintézkedések, amelyek embereket pusztán magyarságuk miatt fosztottak meg jogaiktól, otthonuktól, emberi méltóságuktól. Meggyőződése volt, hogy a dekrétumok logikája nem különbözik a 20. század más, faji alapú jogfosztásaitól, és hogy a hallgatás róluk nem békét, hanem újabb igazságtalanságot konzervál. Vallotta,
ha ezekről nem lehet szabadon beszélni, az a jövőnket nyomorítja meg.
Végkövetkeztetése szerint, ha a térség és Európa szelektíven ítéli meg az etnikai alapú jogfosztásokat, az erkölcsi zűrzavart konzervál, és a múlt tabusítása a jelenben is újratermeli a hallgatás kényszerét, de akár emberellenes bűntettek megismétlődéséhez is vezethet…
Azzal búcsúznánk interurbán, hogy levezetné nekem, miért egészen logikátlan háborús bűnösként születni. Hogy a „bűn” oka nem tett vagy egyéni felelősség, hanem pusztán a nemzeti hovatartozásunk, mert magyarok vagyunk.
Elköszönés helyett megkérdezné, hogy van a család, a gyerekek. Mikor utoljára kérdezett róluk, a kisebbik még a Mókus csoportban tologatta a kisautót, most meg már írni, olvasni tanul – magyar iskolában.
„Mondja meg nekik, hogy nem vagyunk bűnösök!”
– és letenné a kagylót.
Fontos Durayra emlékezni, olvasni, értelmezni. Nem csak ma és nemcsak nosztalgiából. Hanem azért, mert amit ő képviselt, az nem múlt idő, hanem a jelenünk, ami hosszú árnyékot vet a gyermekeink jövőjére is.
Szalai Erika/Felvidék.ma
