Egy kétnyelvű kiadvány bemutatójára került sor nemrég Kassán. A Megmaradás • Verbleiben c. kötetet Rab Irén történész és könyvtáros állította össze, aki 2020 óta szerkeszti az Ungarnreal – Ungarn aus erster Hand (Magyarország első kézből) online magazint, mely Magyarországot mutatja be a németeknek.
Ennek eredménye ez a könyv, mely az egyes elszakított régiók fájdalmát, keserűségét, jogfosztását, népirtását, sortüzeit, kitelepítését, hadifogságot, a kötelező hallgatást és a legnagyobb fájdalmat, a hazátlanságot mutatják be.
A sok borzalom ellenére az „utolsó fejezetben mégis ott az optimizmus: Még mindig magyarok vagyunk, a magyar nemzet él, nyelvünket, kultúránkat, ezeréves történelmünket nem veheti el tőlünk senki, ez megmaradásunk feltétele, az áldás, amit örököltünk, ami összeköt, határok nélkül. Mert a nemzetnek nincs, nem is lehet határa.” (10.)
Rab köszönetet mond azoknak is, „akik olvasni fogják és megértik az itt szétszórtan, de mégis egyben látható Kárpát-medencei magyar sorsot.“ (11. o.)
„…mi itt Budán, Pesten, Fehérváron, Kecskeméten, Egerben akár lehetnénk ma nem magyar állampolgárok, akiknek korlátozzák nyelvhasználatát az iskolában, hivatalban, az élet minden területén, mint teszik ezt Kolozsvárott, Nagyváradon, Pozsonyban, Kassán, Szabadkán” – Szerencsés Károly történész helytálló megállapítása szerint (12.).
„A magyar revízió nagy kérdésének ellenszenves kísérőtünetei sem változtattak a valóságon: egy ezeréves Duna-táji nemzetet igazságtalanul, mohón, rövidlátóan feldaraboltak, s az elszakított részek és az anyaország ezt a kegyetlen műveletet soha nem heverték ki. A trianoni kérdés ott izzik a magyar élet mélységeiben” – a kötet egyik szerzője Márai Sándort idézi. (115. o.)
A könyv fejezeteit a „történelmi Magyarország elszakított régiói alkotják, megannyi fájdalom, keserűség és szenvedés, amit a magyarság az elmúlt száz esztendőben… kényszerűségből megélt. A jogfosztást, a népirtást, a sortüzeket, a kitelepítést, a malenkij robotot [helyesen: malenykaja rabóta], a kötelező hallgatást és a legnagyobb fájdalmat, a hazátlanságot.” (10. o.)
Van tíz éve is, hogy Rab Zilahon, az egykori Református Kollégium könyvtárában kutatott. Egy közeli panzióban szállt meg, ahol a magyar tulajdonossal és családjával esténként jókat beszélgetett. De az idill megszakadt, amikor új vendég érkezett, egyenesen Bukarestből, aki rájuk szólt, Romániában vagyunk, beszéljünk románul! „Erdély román föld!”
Rabnak ez a történet azért jutott eszébe, mert Pozsonyban, a koronázóvárosban „szlovák férfi támadt egy huszonévesekből álló társaságra, amiért azok magyarul beszéltek. Magyarok vagyunk, ezért beszélünk magyarul, válaszolta egyikük, mire a férfi kést kapott elő és megvágta a fiú nyakát.“ (9. o.)
Az ember meg elmereng azon, hogy ha egy település egy bizonyos ország területén áll, akkor ott vajon miért nem szabad bármilyen más nyelven eszmét cserélni? Ez hátrányos helyzetbe juttatja az „államnemzetet”?
Majd a szerző sorra veszi az elszakított területeket. Az atrocitásokat „nem hallja és nem látja a világ.“ (9. o.) Én még sokkal rosszabbra kell hogy gondoljak: A világ nem akarja ezt hallani!
„A hungarofóbia száz év után is elevenen él az Osztrák-Magyar Monarchia időközben szétesett utódállamaiban. Magyar nemzeti jelképeink az utódállamok szemében száz év után is szélsőséges jelképeknek minősülnek. A Felvidék szó használata irredentizmusnak számít Szlovákiában, és nem veszik észre, hogy tiltása magyarellenes sovinizmus állami jóváhagyással.” (9. o.)
Arra várni fölösleges, „hogy az Európai Unió majd megoldja az évszázados konfliktusokat. Nem oldja meg. Az Európai Unió az őshonos nemzeti kisebbségek védelmét nemzetállami hatáskörbe utalta. Azaz azokhoz fordulhatnak a magyarok védelemért, akik éppenséggel a jogaikat korlátozzák, tőlük kell várniuk megoldást a kisebbségi létből fakadó gondjaikra. A Minority SafePack sok ország sok polgárának aláírásával elérte az előírt támogatói számot, de az uniós ingerküszöböt nem sikerült elérnie. Autonómiáról szó sem lehet, minek az?” (10. o.)
A németek nem értik, miért fáj nekünk Trianon. Engedjük el – tanácsolják –, ez csak történelem, ami volt, elmúlt. Őket is érték veszteségek, a két elveszített háború miatt. A mi esetünkben „kiszolgáltatottá tették a határon túlra került magyarokat, a maradék országot pedig halálra ítélték.” (uo.)
A német olvasót arra is figyelmezteti ez a kötet, hogy 1910-ben 2 milliónyi német élt az akkori Magyarországon. De ma már csak pár százezren élnek ezen a területen, ezek zöme is Magyarországon. A többi eltűnt, „számukra az új államok már nem nyújtottak biztos menedéket, hazát.” (uo.) A különbözet önmagában természetellenes, drámai fordulatra utal.
Fussunk át a köteten, mely 2025-ben jelent meg a kolozsvári Multiradix Kiadóban, mely „semmilyen felelősséget nem vállal a mű tartalmáért.” (4. o.) [!]
Az első rész Trianonnal és következményeivel foglalkozik.
Gazda József, erdélyi író, sorsunk krónikása, Trianonról értekezett, s a szaporodó miértekre kereste a választ. Miért a magyarokat büntették a legjobban? Magyarország fékezte a hadba lépést. Ausztria-Magyarország üzent hadat. Gazdát nem elégítették ki a történelemírás eddigi válaszai. Az sem igaz, hogy elnyomták a kisebbségeiket. A románoknak pl. több iskolájuk volt a Magyar Királyságban, mint a Román Királyságban.
Ablonczy Bálint újságíró a román megszállást veszi górcső alá (1918-20). Akkor „a budapesti Országházra román zászló került.” (23. o.) A románok Magyarországot kirabolták. A sok szomorúság mellett hadd idézzünk egy groteszk tényt. „A ceglédi gimnázium természettudományi szertárából a preparált állatokat vitték el (a kitömött majmokat pedig valamilyen rejtélyes okból megnyúzták…” (25.o.) A megszállás idején – a kutatás jelenlegi állása szerint – a román katonák 600 embert végeztek ki teljesen önkényesen.
Rab Irén a kettéosztott Szelmenc abszurditásával foglalkozik. Egy magyar falun Ukrajna és Szlovákia osztozik. Ilyenkor Berlin jut eszünkbe, de Komárom, Balassagyarmat és Sátoraljaújhely szintúgy. Berlint kivéve a nagyvilág a többinek kettévágását nem vette tudomásul. Ezeket Csehszlovákiának nem sikerült teljes egészében bekebelezni.
Demkó Attila biztonságpolitikai szakértő azt az indokolt kérdést járja körül, hogy lehet-e hinni a Nyugatnak, illetve meg lehet-e bízni benne? A felsőbbrendűségi tudat és a másokon való uralkodás vágya „a térség szinte összes népére jellemző.” (37. o.) „Az Európai Unió miközben hihetetlenül érzékeny a bevándorlók és a szexuális kisebbségek jogai iránt, nagyjából nulla aggodalmat mutat az őshonos nemzeti kisebbségek elnyomása kapcsán.” (40. o.) Nem add választ a feltett kérdésre, ám felsorolása önmagáért beszél, hiszen a Minority SafePack visszautasítása egyértelmű válasz.
A következő rész Erdéllyel foglalkozik.
A kötet közli a gyulafehérvári határozatot, melynek egyik legfontosabb, de egyáltalán be nem tartott pontja a következőket hirdette: „Teljes nemzeti szabadság az összes együtt élő népnek. Minden nép számára a saját nyelvén biztosít oktatást, közigazgatást és bíráskodást az illető népből származó egyének által és létszámának arányában minden nép képviseleti jogot kap a törvényhozó testületben és az ország kormányzásában.” (50. o.)
Ezt követi a meggyesi nyilatkozat (1919.I.8.), melyben az erdélyi „szász nép, döntése jelentőségének teljes tudatában, a mai naptól kezdve magát a Román Birodalom tagjának tekinti, fiai és leányai pedig ezen állam állampolgárainak tekintik magukat. Istenhez imádkozunk, hogy a jó érdekében vezesse és áldásával kísérje ezt a felelősségteljes lépést…” (53. o.) Nem tudták, de ezzel saját halálos ítéletüket írták alá!
Hogy milyen sors várt rájuk a „felelősségteljes” lépésük után Nagyromániában, arról Molnár Zsolt történész számolt be. Az ígért autonómiából nem lett semmi, az elrománosítás várt rájuk. 2023-ban csupán 20 000 német élt Romániában. Tegyük hozzá, 1920-ban még 715 ezren voltak!
A következő írás a székelyföldi autonómiáért gyújtott őrtüzekről szól. „A székely konok nép, nem adja fel soha, amit el akar érni.” Drukkolunk nekik!
A felvidéki rész elején ott található Szlovákia közigazgatási térképe. Nyolc kerület van feltüntetve, de azokat tévesen vidéknek nevezik kerület helyett. A kraj szót fordították rosszul.
Brogyányi Mihály pozsonyi helytörténész, idegenvezető az 1919. február 12-ei tragédiára emlékezik. Szuronyroham és sortűz lett az eredménye a békés pozsonyi tüntetésnek. Hét halott és száznál is több sebesült… Bába Iván politikus, diplomata az akkor zajló tragikus kassai eseményeket ismerteti Vécsey Zoltán: A síró város c. híres munkája segítségével, egyben bemutatja azt a várost, melynek egykori népességi adatai a történelem viharai folytán radikálisan megváltoztak, úgy mint Pozsony esetében. Rab Irén pedig a szepességi szászok lemorzsolódását követi nyomon. 1945 óta a szlovákiai németek nagyjából 95%-a eltűnt!
Udvardy Zoltán író, filmrendező az atrocitásokkal foglalkozik írásában, melyekről dokumentumfilmet is készített. A dobsinaiak přerovi legyilkolása és a pozsonyligetfalui népirtás sokáig tabutéma volt. František Hýbl přerovi muzeológus Magyar Arany Érdemrendet kapott e tárgyú kutatásai miatt. „A téma még mindig roppant kényes.” (83. o.) Annak ellenére, hogy díjat nyert, gátolták a dokumentumfilm középiskolai bemutatását Szlovákiában, Oroszországban és Franciaországban, azzal érvelve, hogy valótlanságok vannak benne és gyűlöletet szít.
„Legfontosabb dolog a megbocsátás, a jézusi szeretet parancsa. Ezékiel 37. fejezetében pedig ez áll: A négy égtáj felől jöjj elő, lélek, és lehelj ezekbe a megöltekbe, hogy életre keljenek (9b v.) Valami hasonló, amiért ez[t] a filmet készítettük, és amiért a könyvet írtam, nevezetesen, hogy életet leheljünk ezekbe az ártatlanul megölt emberekbe.” (84. o.)
Heinrich István agrárközgazdász professzor Esterházy János életét ismerteti. Helyesen állapítja meg, „emlékétől még ma is sokan félnek.” (87. o.) A cikkben van egy tévedés, mert amint köztudott, a gróf hamvait azonosították és végre hazai földben pihennek, Alsóbodokon. („Esterházy hamvait mégsem adták át a családjának.” 88. o.)
Domonkos László újságíró a Délvidék sorsát tekinti át. Tekvicki Géza írásában a bácskai magyarokról mondja, számos igazságtalanságot, elnyomást, diszkriminációt kellett elszenvedniük. „A politikai rendszer ténylegesen mindent megtett, ami csak módjában állt, hogy az új délszláv államot elfogadhatatlanná tegye a magyar lakosság számára.” (106. o.) A Tito-partizánok rémtetteiről Mindszenty József prímás tájékoztatta levélben Gyöngyösi János külügyminisztert. Ez is olvasható a kötetben.
Majd Kárpátalja következik. 1944 novemberében háromnapos közmunkára hívták a lakosságot. Szolyváig kísérték őket. Ott mindenüket elvették. Foglyok lettek. Sokan ott haltak meg az embertelen körülmények miatt. A tömegsírok fölött ma lebetonozott autóbusz-pályaudvar áll. 40 000 magyar hurcoltak oda. Majd Szamborig terelték őket. Ez 160 km. Onnan kerültek különböző lágerekbe, ahonnan haza két-három év múlva jutottak – vagy soha!
Ágoston Balázs újságíró a Rongyos Gárda kimagaslóan fontos szerepére figyelmeztet. A csehek miattuk nem tudták megvalósítani a korridort, mely Csehszlovákiát kötötte volna össze a délszláv állammal és kikényszerítették a népszavazást. Sopron és nyolc falu Magyarország része maradt! Horváth Balázs környezetmérnök foglalkozik az osztrák vádakkal, melyeket a többi nemzet is szeret szajkózni. „…a 21. századi Burgenlandban minden iskolában a németet tanítják kötelező, hivatalos nyelvként. Az, hogy egyes nemzetiségi iskolákban a kisebbségi nyelvet nemcsak idegen, hanem tanítási nyelvként is használják, viszonylag új keletű dolog Ausztriában. Miért tekintik akkor a 19. századi, sokkal liberálisabb oktatáspolitikát az elnyomás eszközének? Ugyanez vonatkozik a helységnevekre is. Ma a tolerancia jelének számít, hogy a kisebbségi név is szerepel a kisebbségek által lakott helyeken. Akkor miért érzékelik magyarosításnak, amikor a történelmi Magyarországon hasonló gyakorlatot követtek? És egyébként is, ha egész Magyarország Ausztriához tartozott, hogyan tudták a magyarok elnyomni az osztrákokat?” (144-45. o.)
Majd Tapolyai Emőke pasztorálpszichológus biztató szavait olvashatjuk: „Szenvedéseink és a megpróbáltatások ellenére mindannyian szabadok lehetünk, és egyénileg, de kapcsolatainkban is kiteljesedett életet élhetünk.” (153. o.) Ezután a következőket közli: „Ha én bármit adhatnék ennek a nemzetnek, az az, hogy nem állhatunk meg a múlt tragédiáinál, mert hamis identitásunk alakul ki. (…) Az áldozati szerep görccsel jár, ez pedig agresszívvé tesz minket.” (uo.) „És csinálnék egy sorozatot, amiben megmutatnám, hogy miért jó például felvidéki magyarnak lenni. (…) A kincsekre fókuszálnék, nem az árnyoldalakra.” (155. o.) Üzenete: „Sose felejtsétek el, hogy áldást örököltetek!” (uo.)
Rab Iréné az utolsó írás. „A magyarok mai küldetése, hogy a demokrácia kincsét és a béke álmát őrizzék és megvalósítsák.” (158. o.) Komoly feladat! Ezt a munkát nem csak a németek/osztrákok forgathatják haszonnal.
Balassa Zoltán/Felvidék.ma
