Fábry Zoltán (1897-1970) ma is, – halála után negyvenhat esztendővel – bennem él. Gyakran gondolok rá, s köszönöm a sorsnak, hogy ismerhettem őt. Járhattam nála Stószon, készíthettem vele interjúkat, portrékönyvet írhattam róla.
Sőt: kapcsolatban álltam legjobb barátjával, a kassai Berzeviczy János szívgyógyásszal; Nagyidai Ernő ügyvéddel, aki a végrendeletét megfogalmazta; Arató Máriával, a múzsájával; és Simai Bélánéval, aki stószi könyvtárának köteteit rendszerbe állította. A stószi író a második világháború után haláláig makulátlan erkölcsű szellemi vezetőnk volt, védte a felföldi magyarság érdekeit, és a béke igazát.
Mindig a kiszolgáltatott ember mellé állt az embertelenségben, s már fiatalon felismerte, hogy a háborúk éppen olyan alattomosan épülnek a társadalmak szöveteiben, mint testben a rák. Megszenvedte a huszadik század minden szörnyűségét; leleplezte, hogy a mások fölötti hatalom megszerzése, s a kapzsi hatalomvágy okozza ártatlan milliók lemészárlását. Együttérzett a második, még szörnyűbb világégés után megnyomorított, jogfosztott felföldi magyarokkal – a nagyszüleinkkel, szüleinkkel és velünk. És ő, aki vallotta, hogy a kisebbségek leghatásosabb fegyvere a makulátlan erkölcs lehet, 1947-ben, titokban vezetett naplójába ezt írta: „Minden közösségi erkölcs eltörpül a jézusi mellett: szeresd a felebarátodat, mint tenmagadat.”
Lehet, hogy Fábry azért él bennem csaknem félévszázaddal a halála után is, mert tapasztalom örök érvényű felismerését: Jézus igazát?
Karácsony közeledtével lélekben én is elröppenek Stószra, hogy pillantást vethessek a házára, melyben magányosan élt, és kimehessek a sírjához, megköszönve, hogy mindnyájunkért élt.
