Március 8-án egy kedves üdvözletet kaptam a nőnap alkalmából virággal és sok szeretettel. Egy polgármester küldte, akivel nem vagyok napi kapcsolatban, de a sok elfoglaltsága mellett mégis küldött nekem is egy üdvözletet. Megvallom, nagyon meglepett, jól esett, és jó napom lett tőle. S ennek apropóján jutottak eszembe a régi nőnapok.
Nem szívesen idézem a fiatalkori ünnepeimet, mert az igaziakat, az egyházi ünnepeket kiirtották több nemzedék tudatából, s ezeket csak családi körben tartottuk, ahogy tarthattuk. Az én korosztályom emlékezetében még él a gyermekkori sok szép egyházi ünnep szertartása, amikor egy egész falu vonult a templomba: Úrnapján, pünkösdkor, karácsonykor, húsvétkor, búcsúkor, hogy csak a legnagyobb ünnepeket említsem. Ez egy életre meghatározta a gondolkozásomat – és soha nem volt nálunk azóta sem a vasárnap munkával töltött nap.
A szocialista ünnepek közül talán a nőnapot nem szőtte át a politika – ha másutt nem is, a kis közösségekben –, mert volt egy kis meglepetés a férfiak részéről, figyelmesség, egy szál virág, némi frissítő, netán ajándék, s mint nők kaptunk egy kis figyelmet, tiszteletet.
Azóta bizony nagyot változott a helyzet: női vezetők, férfi alig (hivatalokban, iskolában), viszont kiveszett a figyelmesség, mind a nők, mind a férfiak iránt. A „megfelelni, versenyezni, jobbnak lenni, mint a másik” elvárás olykor női mivoltából is kifordít egy-egy női vezetőt, megalázva még a férfiakat is. Ami azt is jelenti, hogy egy-egy ember jó oldalát már megismerni sem akarjuk, s ha valami nem tetszik, máris „házon kívül” találja magát nő és férfi egyaránt.
S ilyenkor bizony a talpra állás, főleg az érzékenyebb embernek, akár egy életre, de évekre bizonyosan nagyon nehéz lesz. Ilyen a világ, mondják sokan!
Mert sikerorientáltak, karrieristák vagyunk, mert jobbak akarunk lenni másoknál, a konkurenciát le akarjuk győzni, a pénzsóvárságunk mindent felülmúl, s mindent megoldó hiperaktív embereket keresve, olykor minden emberi értéket megfojtva akarunk a mindennapi munkánkkal bizonyítani, miközben sok értékes embert elveszítünk.
S egy középkorú ember, ha elveszti a munkáját, eleve esélytelen a fiatal, csinos, okosnak, gyorsnak, kreatívnak mutatkozó fiatal mellett (nemtől függetlenül). A végzős diákok már ilyen közegbe csöppennek bele, s tudjuk, nem mindegyik rendelkezik a fent jelzett igényeknek megfelelő tulajdonságokkal, de attól még értékes ember lehet(ne).
S lehet, hogy ezért nincsenek (vagy csak kevesen vannak), jó szakemberek, mesteremberek, mert ahhoz türelem, idő, gyakorlat (melyet nincs hol megszerezni) és precíz munka kell.
A fentiekkel kapcsolatban jutott eszembe, hogy mennyire más lenne a mi kis mikrovilágunk is, ha nem másoktól várnánk el a változtatást, hanem magunk tennénk érte, akár a családon belül, kis közösségeinkben, figyelmességgel, köszönettel, odafigyeléssel, egy szál virággal, meghallgatással, türelemmel, szeretettel – nem csak nőnapon.
Azért vannak jó példák is, de sajnos nagyon kevés. Pedig mennyire más lenne a világ, ha mi mások lennénk!