Mivel nincs gépjárművezetői jogosítványom, s a szakmámból kifolyólag rengeteget utazom, marad a tömegközlekedés, a vonatozás, a buszozás, sok esetben a kettő keveréke. De bevallom, amíg boldogult kamaszkoromban nem volt gond eljutnom a határ túloldalára, ma szinte lehetetlen.
A napokban meghívót kaptam egy kazincbarcikai szavalóverseny zsűrijébe. A verseny szombati napon, délután lesz. A tömegközlekedéssel való odajutás esélye a nullával egyenlő, holott légvonalban alig 50 kilométerre van tőlem, de hétvégén még a határ innenső oldalán lévő Lénártfalára sem megy semmi, így marad a taxi, netán jobb idő esetén a kerékpár. Már felhívtam néhány ismerősömet, nem vezet-e véletlenül aznap arra az útja, de a helyzet egyelőre több mint reménytelen.
Tudjuk, a szocializmus éveiben művészet volt átlépni a határt, de ennek egészen más okai voltak. Voltak évek, amikor évente csupán négy alkalommal látogathattuk meg Magyarországon élő rokonainkat, az útlevélben külön betét volt, s nem volt egy leányálom a sokszor többórás várakozás sem a határon, ahol vámvizsgálótól függően mindenbe beleköthettek. Volt, amikor a gólyás naptárt nem találták exportképes vámárunak, máskor a banánt foglalták le. Igaz, csak foglalták volna, anyámmal ugyanis úgy döntöttünk, hogy ott helyben elfogyasztjuk, a banánhéjjal viszont nem törődtek, így a kecske is részesült a magyarországi út élményeiből.
Autóbusz és vonat azonban járt. Heti több alkalommal indult buszjárat Rimaszombatból és Salgótarjánra, míg vonat több is járt előbb Krakkóból, később már csak Zólyomból Budapestre és vissza. Ezeken utas is volt elég, sőt több is a kelleténél, az éjfél felé induló budapesti Polónián még a mellékhelyiségben is aludtak a csencselésből hazatérő lengyel turisták. Mi anyámmal ugyan „csak” színházban voltunk, de állva is kibírtuk, hiszen reggel négy órakor már ágyban voltunk. Akkoriban ugyanis még járt a hajnali személyvonat tájainkon is.
A rendszerváltás után már csak Zólyomig közlekedett a budapesti gyors, de egy ideig a három pár maradt. A határok megnyíltak, fokozatosan a vámosok is eltűntek, s amikor úgy gondoltuk, hogy végre „összenő, ami összetartozik” (a legendás német miniszterelnököt, Willy Brandtot idézve), „lezárultak” a határok. Előbb a közvetlen budapesti járatokat szüntették meg, ezt még pótolta a koszos, északról leselejtezett motorosjárgány, amely legalább Fülekről a határig eldöcögött. S így a salgótarjáni piacra igyekvő kofák mellett a mintegy 15 kilométeres szakaszon ingázó diákokat és munkásokat is eljuttatta Fülekre és Losoncra, ám pár évvel később párhuzamosan a Lénártfalvát Bánrévével összekötő járattal ezt is megszüntették.
Történt ugyan egy kérészéletű kísérlet a két vasúttársaság közötti együttműködésre, egy évig személyvonat indult Hatvanból Salgótarjánon, Füleken, Feleden és Bánrévén át Miskolcra, de nem tudni, mi okból, ennek sem lett piacképes jövője.
Az Európai Unió teljes jogú tagjai lettünk, s ez meg is látszik, mert ma Fülekről Brüsszelbe eljutni gyorsabban és kényelmesebben lehet, mint Budapestre. Egy átlagút, többszöri átszállással, akár 7-8 órát is igénybe vehet. A menetrendet készítők ugyanis még csak véletlenül sem gondoltak az utazóközönségre, s általában a csatlakozás 10-15 perccel előbb megy el, mint az utas odaérne, így két átszállás között bizony 2-3 órát is várakozhatunk, főleg hétvégén.
Előfordult, hogy a légvonalban alig 120 kilométeres utat nyolc óra alatt tettem meg. Igaz, tapasztalt utas lévén felfegyverkezem könyvekkel, frissítővel, így szinte észre sem veszem, s elrepül az idő. Idegeskedni teljesen felesleges, a múltkor is rám szólt a határon a buszsofőr, amikor csekély negyedórát késett, hogy hová a fenébe sietek. Le is maradtam a füleki csatlakozásról, még jó, hogy alig két óra múlva jött az utolsó járat, s nem kellett taxit fogadnom.
Itt tartunk 2017-ben, s már most tudom, hogy Kazincbarcikára esélyem sincs eljutni, de Budapestre azért megyek. Az Anna Kareninát viszont magammal viszem.