Ma egy éve annak, hogy gyászos napra ébredtünk. A hír, hogy földi utad véget ért, sötét árnyékot vetett a tavalyi anyák napjára.
A temetőben a nevedet hordozó fejfa előtt legközelebbi hozzátartozóidra gondolok – és együtt érzek velük.
Felelevenednek a saját emlékeim is. Első találkozásunk 1991 nyarára nyúlik vissza.
Azóta éreztem, hogy igen nagy baj nem érhet engem, hiszen ha gond van, majd hívlak.
Mint annyi más ember. 2011-ben volt egy vitánk, amit úgy zártál le, hogy már húsz éve „nyúzzuk egymás idegeit”, és még ennyi ideig fogjuk is. A hiányzó évekért bizony hadakozom a Jóistennel! Mentségemre, nem magamért!
Még most is látom az utolsó találkozásunkat. Tavaly, április derekán a somorjai otthonodban beszélgettünk. Akkor azon aggódtál, hogy Bauer Győző nagyon beteg. Én meg Téged féltettelek. Végül a sors cudar játékot űzött, amikor Téged búcsúztattunk, addigra már kiváló tudósunk életének mécsese is kihunyt. És aztán még mennyi!
A szerkesztőségben a szemünk előtt lebegnek azok az irányelvek, melyekhez ragaszkodtál. A Felvidék.ma hírportálon továbbra sincsenek fizetett reklámok, mert ugye nem lehet komoly tájékoztatást nyújtani például egy „mosóporreklám” mellett. Nincsenek külföldi „szenzációs” hírek és itthoni pletykák sem. A mi Felvidékünkre szorítkozunk és összpontosítunk. Volt bulvárlap, amely azt jósolta, bedaráltatunk, megszűnünk. Azoknak, akik vicsorogva erre vártak, csalódniuk kellett, szellemiséged köztünk van, és erősít bennünket. Amikor arra törekszünk, hogy jók legyünk, azt Érted is tesszük. Nem ostoba elvárásokból, hanem meggyőződésből.
Mert azok alkottak nagyot, akiknek nemcsak éltükben akarunk megfelelni! Nem a királyfiakarcsai Nagyboldogasszony-emlékmű az életed szimbóluma, hanem az a szellemi erő, amivel ahhoz hozzájárultál. És ez csak egy példa a sok közül.
Megmutattad, hogy nem adhatjuk fel a küzdelmet. Életed a lélek erejének ragyogó példája. A hité, mely győz a halandóság felett, és ennek a lelki világnak már kitörölhetetlenül részese vagy.
Köszönjük.
