Csodálkozhat a külföldi turista, ha valamelyik Vörösmarty téri kávézó, söröző teraszán üldögélve bámulja a 92. Ünnepi Könyvhét forgatagában araszolókat vagy a sátrak előtt sorban állókat. A könyv ilyen vonzó vagy az esemény? – kérdezhetném naivan, ha nem tudnám, hogy két éve elmaradt a járvány miatt minden könyvhét, míg korábban négy is volt Budapesten.
Tavasszal a Millenárison az új külföldi kiadványok, júniusban itt, a Belváros szívében az új magyar, szeptember elején a Budai Várban a hagyományos értékek, míg a Ferenciek terén az egyházi irodalom seregszemléjét tekinthettük meg. Most mindez együtt szerepel a Vörösmarty téren, valamint a Vigadó téren és a Duna-korzón.
Az a sokat emlegetett, a magyar társadalmat – és persze Európát is – megosztó virtuális árok már a 20. században érzékelhető volt a kulturális életben, miért ne lenne itt a könyvhéten is, leginkább olyan formában, hogy a hangsúlyosan nemzeti, konzervatív értékrendet képviselő kiadók sátrai alig kaptak központi elhelyezést.
Fotó: Cservenka Judit
Ennek nyilván gazdasági oka is van: a híres, népszerű kiadóktól ilyen ünnepi eseményen könyvszenzációkat várnak az olvasók, tehát a várható forgalomhoz kell igazítani a helyek elosztását is. Nyilván egy tudományág sátrát jóval kevesebben látogatják, mint egy mai szépirodalomra szakosodott kiadóét. A szervezők egyébként is hangsúlyozták már előzetes nyilatkozataikban, hogy az egészségügyi szempontokat figyelembe véve nagyobb területre osztották szét a sátrakat.
Nem lehetett könnyű dolguk: a Vörösmarty téren 78, míg a Vigadó téren és a Duna-korzón 62 kiadó mutathatta be a 2021. január 1. és július 31. között megjelent új könyveit.
Letöltöttem a világhálóról az adatokat: szám szerint 549 műről van szó. Természetesen nem mind mai, élő szerző alkotása, és persze nemcsak azok szerepelnek a pultokon, így elég nehéz tájékozódni a könyvtengerben.
A szakmabelieken kívül még a művelt olvasó sem ismeri mind a 140 kiadó profilját. Persze, a Magyar Nemzeti Múzeum vagy az Országház Könyvkiadó neve a tájékozatlant is orientálja, de már az egyre szaporodó és egyre ötletesebb fantázianevek közül csak kevés utal a tartalomra.
Fotó: Cservenka Judit
Aki a slágerkönyvekre kíváncsi, annak könnyű a helyzete: megnézi, hogy hol állnak a leghosszabb sorok, s a dedikálásra türelmesen várakozók milyen korúak. A nemük azért nem ad különösebb információt, mert mindig a nők vannak többségben. Nem állítom, hogy az olvasók között is, de a sorban állók között feltétlenül.
Ottjártamkor három elképesztően hosszú sorra figyeltem fel. Bevallom, hogy sem a kiadók, sem a nevüket türelmesen és mosolyogva aláíró szerzők neve nem volt ismerős, azaz egyikük történelmi nevet viselt, de a fiatalabb női korosztályokból nagy érdeklődést kiváltó mű korántsem történelmi tárgyú. Az írónő a szerelem örök témájával szokott foglalkozni, annak legbensőségesebb vonatkozásait is részletesen érintve. (Tetszenek érteni, ugye?)
Fotó: Cservenka Judit
A másik hosszú sorban szinte kizárólag fiatalok várakoztak. A szerzőt külföldinek hittem a neve után, de kiderült: valójában az egyik leggyakoribb magyar családnevet viseli, amivel – talán úgy vélte – nem lehet sikereket aratni a sci-fi és/vagy a fantasy műfajában. A harmadik végtelennek látszó sort már inkább a fiatal középkorúak tették ki, ez a sikerkönyv a hagyományos regény műfajában készült, és a mai felső középosztály életébe viszi az olvasót.
Mindezt a világhálóról mazsoláztam ki, természetesen nem szó szerint, hanem kiszűrve az ott olvasható információkból. Nyilván akik láttak, amint az okostelefont böngészem, rosszallóan gondolták, hogy minek jön ide az ilyen, aki nem vesz könyvet, csak szörföl. De így legalább megtudhattam, hogy mi az, aminek megvásárlásához nem kell feltétlenül ragaszkodnom.
Viszont megkerestem régi barátaimat a térről már kiszorult sátruknál, hogy megvegyem csodálatra méltó életművük búcsúkötetét.
Váradi Péter Pál fotóművész és Lőwey Lilla írónő az elmúlt évtizedek során 50 gyönyörű albumban mutatta be szülőföldjüket, Erdélyt és annak nagy fiait. Most, az utolsónak szánt albumot a fotográfus-szerző szülőhelyének: Szent László városának szentelték, a kötet hátsó borítóján Janus Pannonius versével: Búcsú Váradtól.
Fotó: Cservenka Judit
Az elmúlt években új arculatot öltött téren kavargott az ilyenkor szokásos nyüzsgés: pályájuk delén túljutott írók és mai hírességek tűnnek fel, más műfajok régi és új csillagai saját könyvvel mutatkoznak be az őket körülvevő rajongóknak, a színpadon pedig váltják egymást a szereplők.
Tehát zajlik az élet, de már nem éreztem a régi könyvhetek otthonosságát, amikor még az idős Püski házaspár sátránál Csurka István vagy Duray Miklós dedikálására várt a sor, vagy amikor még külön sátra volt a Gerbeaud terasza mellett a határon túli irodalomnak.
Püskiék már odafentről nézhették, hogy kiadójuk már nem kaphatta meg a régi, megszokott helyet a Vörösmarty téren, hanem a többi nemzeti kiadóval a Duna-korzóra került, de korosodó fiaik azért hűségesen kínálják az értékes irodalmat. A gyermek- és az ifjúsági könyvek számos nagy múltú kiadója sem fért be a Vörösmarty térre, ahogy a külhoniak sem. Nekik nincs is idén közös sátruk, Dupka György író, kiadó Kárpátaljáról a közösségi oldalon panaszolta a korábbi közös megjelenés hiányát, mert egyedül nem tudta állni a könyvheti részvétel költségeit. Az egyes nemzetrészek kiadói közül a délvidékiek közös sátrát láttam a Duna-korzón, s mellettük külön az erdélyiekét, míg a Felvidéket a Méry Ratio képviselte és egy másik pulton Oros László könyvei.
(Cservenka Judit/Felvidék.ma)
