A politikalag feszült közéletünkben olykor találkozhatunk a „hidas” – „mököpös” megkülönböztetésekkel. Kiakadtam a „mököpös” szóhasználaton, mert kissé gunyorosnak, mi több, sértőnek találtam mind magamra, mind párttársaimra nézve.
Utcai, kocsmai beszélgetés szintjén a „változatosság” kedvéért még úgy, ahogy el tudom fogadni a „mököpöt”, bár nem jellemző /legalábbis mifelénk/ ilyetén való használata, de írásban, újságcikkben még úgymond, jópofáskodásból sincs helye. Ha valami, akkor én emkápés vagyok, de semmi esetre sem „mököpös”.
Ezen túl felmerül bennem még pár kérdés. Ha közel 10 évig egy úton jártunk /legalábbis látszatra/, akkor Bugár Béla és társai miért tértek le a közös útról? Ha pedig vélt vagy valós sérelmeik miatt kiváltak az MKP-ból, miért alakítottak gyorsan egy új, a szlovákiai magyarság politikai megosztását eredményező pártot? Pártalapításon törve a fejüket, nem gondoltak arra, hogy ezzel a lépésükkel akár jóvátehetetlenül megosztják a maroknyi felvidéki magyarságot? Tudva tudták. Feltételezésem szerint abban bíztak, hogy ez olyannyira jól fog sikerülni, hogy a hazai magyarok túlnyomó többsége az ő oldalukra áll, és az MKP-val szimpatizáló maradék magyarság pedig jobb híján előbb-utóbb a Most-Hídhoz pártol, és az MKP elenyésző támogatóival együtt bedobhatja a törülközőt. Azzal viszont végképp nem számoltak, hogy 2012-ben előrehozott parlamenti választások lesznek, amelyek esetleg megtépázhatják korábbi választási sikerüket, mi több, az MKP-t is helyzetbe hozhatják. Bár másodízben is a törvényhozás falain kívül rekedt az MKP, de a Híd bejutása sem sikeredett olyan fényesre, ahogy azt vezetői és választói remélték. Valószínű, hogy választóinak érezhető megcsappanása és kényszerű ellenzéki szerepvállalása is közrejátszott abban, hogy a közel 110 ezres választóbázissal rendelkező MKP-val tárgyalásba kezdjen , főleg a jövő évben esedékes megyei választásokkal kapcsolatban.
A Most-Híd úgy véli, fel kell hagyni politikai vetélytársunk pocskondiázásával, tisztességének és magyarságának kétségbe vonásával. Ez utóbbira utalva megjegyzi, csak magyar ember létezik, annál magyarabb nem. Tájainkon viszont jócskán akadnak silány, identitástudatukban megroggyant magyarok is. Meg olyanok is, akikre ráillenek gróf Széchenyi István szavai: „A szólás még korántsem érzés, a nyelvnek pergése korántsem dobogása a szívnek, s ekképp a magyarul beszélő, a legékesebben szóló is, korántsem magyar még.” Kezembe került a Magyar Koalíció Pártja Hírvivőjének 2006. június 8-án megjelent száma. A közlöny első oldalán öles betűkkel hirdeti a cím, Az összefogás a sikeres választás! A párt akkori elnöke a cikk bevezetőjében a következőket írja: „Sajnos, gyakran felejtünk, és nem emlékszünk már arra sem, milyen helyzetben voltunk négy vagy nyolc éve. Sőt, arra sem, hogy a szlovákiai magyarság és az ország déli régióinak érdekeit igazából csak az MKP vállalta és vállalja fel.” A cikk végén pedig arra figyelmezteti a szlovákiai magyar választópolgárokat, hogy „bizony megint mostohagyerekek maradunk, ha nem állunk ki együtt, közösen az érdekeinkért és nem bizonyítjuk be, hogy igenis van erő és tettvágy a szlovákiai magyarokban, s képesek erős képviseletet biztosítani maguknak. Bizonyítsuk be, hogy képesek vagyunk az összefogásra, az egységes fellépésre!”
Ha jól emlékszem, a 2006-os parlamenti választások eredményeként az MKP-nak húsz parlamenti képviselője volt. Önkéntelenül adódik a kérdés: jelenleg hány magyar képviselő foglal helyet a szlovák törvényhozásban?!
Emellett a Most-Híd képviselői arról beszélnek, hogy nemzeti közösségünk minél eredményesebb szolgálata csak kellő alázattal és kompromisszumkészséggel válhat valóra. Ezzel tökéletesen egyetértek, de azért megkockáztatom a kérdést, Bugárék 2009-ben, kiválásuk előtt miért nem tartották ezt fontosnak, miért nem mentek el az egészséges kompromisszumkötés végső határáig?
Különben is, alázatról meg kompromisszumkészségről nem beszélni, hanem gyakorolni kell azt. Hogyan is fogalmaz Pilinszky János? „… az alázat ama kivételes erény, amit lehetetlen mímelni. Aki megpróbálja, pillanatokon belül elveszti fejét, belefárad szíve-lelke hamis tartásába. Pedig az alázat második ismérve épp az, hogy folyamatos, talán minden erénynél folyamatosabb.”
Végezetül csak annyit, valahol olvastam, s ez lehet a két párt várható további tárgyalásainak vezérfonala, „keresni, ami összeköt, és elfogadni, ami elválaszt.”
Bodzsár Gyula, Felvidék.ma
