Adventi lángok égnek a lelkemben! A lelkekben! Mindenki vár valamit, a csodát, amit meg sem tud fogalmazni! A várakozást valakitől, mástól, kormányoktól, Istentől. Sokszor azt érezzük türelmetlenül: meddő várakozás. Tenni kéne érte valamit, de nem tudjuk hol kezdjük.
Tél van! Eljött az advent ideje! A megvalósulás beteljesedése.
Akaratlanul is a régi adventekre gondolok, a nagy havazásokra, a kinti és benti csendre, az időszakra, amikor gyerekként számoltuk a napokat. Minden gyermek tudta már pici korától, hogy a napok fogytával megszületik a kis Jézus. „Csak ennyit” érzékeltettek velünk a szülők. Nem volt szó ajándékról, díszítésről, csillogásról-villogásról, kidíszített házakról, utcákról, csengőkről és zajos estékről klubokban, kultúrházakban. Ilyenkor otthon voltunk.
Koromsötét fagyos esték voltak, fények pislákoltak a házak ablakaiból, kora estig az utcán csúszkáltunk, majd benn, a tűz pattogása mellett hallgattuk az öregeket, a sok – sok babonaságot, de vallásosabb családoknál a Jézus születéséről szóló történeteket is. Közben diópucolás az ünnepekhez, vagy éppen kötözőkészítés a szőlőhöz a következő évre.
Karácsony előtt, még a nem hívő emberek legtöbbje is úgy érezte, el kell mennie a szentgyónásra.
Nekünk még kötelező volt a gyónás előtt bocsánatot kérni elsősorban szüleinktől, de a család minden tagjától is. A gyerekek a „bocsásson meg ha valamit vétettem” szó kimondása nélkül nem mehettünk a szentgyónásra, és ehhez a kézcsók is hozzátartozott, a szüleink pedig elmondták, hogy e nélkül nincs feloldozás.
Megkönnyebbült lélekkel tértünk haza, és így mentünk a karácsonyi szertartásokra is.
Reggel hatkor a rorátéra szólt a harang, a legnagyobb hidegben is kötelező volt a hajnali mise. S mindennek volt valami különös hangulata, a várakozás, hogy jön az év legnagyobb ünnepe! Amit leginkább az éjféli misében éltünk meg, amikor mindenki imádkozott, amikor mindenki úgy érezte, el kell mennie.
Ott és azon az éjszakán megszületett számunkra a kis Jézus! Valami különleges örömmel, boldogsággal mentünk haza. Otthon pedig a nagyon szerény karácsonyfa: dió, alma, házilag készített szaloncukor rajta. És semmi más.
S ezzel a reménnyel lelkünkben léptünk át az új évbe. A felnőtteknek volt bőven elfoglaltságuk. Nappal a házigazda az állatok tisztán tartásáról, etetéséről gondoskodott, ez volt az egyetlen kinti munka.
Az asszonyoknak pedig a télire való varrás, „fódozás”, főzés, kenyérsütés volt a mindennapi munkája. A gyerekek napestig kint a hóban, fagyban mozogtak, nem emlékszem náthás, lázas napokra.
Szórakozás is volt: fonó, tollfosztás, borozgatás, borfejtés, főleg rokoni közösségben. S esténként rengeteg mese: háborúról, babonaságról, megtörtént, és meg nem történt hiedelmekről… s mindez végtelen békességben, szeretetben az összetartozás jegyében.
Aztán jöttek a 70-80-as évek. A jó világ. Televízió, elektromos kütyük, amelyek zajától elmaradtak a csendes esték, elmaradtak a beszélgetések, az addig megélt hitéletet felváltották a régen soha nem tapasztalt egyházi tilalmak. Mindent átírtak: a Mikulásból télapó lett, a karácsonyfából fenyőfa ünnep lett, már nem otthon, hanem a kultúrházakban.
Szépen lassan megfordult a világ. S az evés-ivás lett a karácsonyi ünnep fő programja. Elfelejtettük a gyermekkori karácsonyi szokásokat: a betlehemezést, már lemezről szólt a karácsonyi ének, és észrevétlenül átmentünk a fogyasztói karácsonyi ünnepre.
Ebből lett mára a „valami nincs sehol” érzés, és tényleg nincs. Pedig csak rajtunk múlik.
Mert ha újra és újra tudnánk egymásra nézni békességgel, szeretettel, megértéssel, elfogadással, segítőkészséggel (mennyi gyönyörű szava van anyanyelvünknek) – megváltozna a világ.
Mert ha újra tudnánk a hiányérzetünkben most advent idején – a hitünkre, reményünkre találni Istenben – megváltozna a világ.
Mert ha újra lenne türelmünk, figyelmünk elsősorban családunk, gyermekeink, szüleink iránt, akiknek most a legnagyobb szükséglete a biztos háttér, a szeretet érzése – megváltozna a világ.
Mert ha újra tudnánk egy darab kenyérrel, bármivel segíteni a rászorulókat – mint egykor a koldust, vagy a gazda állatait őrző pásztort karácsony táján, amikor köszönteni mentek, megváltozna a világ.
Ha az orvos, a politikus, a tanító, az üzemvezető, és sorolhatnám, nemcsak a szakmáját végezné el, de tisztelettel, becsülettel, őszinte szeretettel közeledne, segítene embertársainak – megváltozna a világ.
Ha a közösségek újra igaz, befogadó, lélekerősítő közösségek lennének – megváltozna a világ.
Ha a települések vezetői nagyobb figyelmet szentelnének a sok-sok egyedül maradt magányos, beteg emberek, családok segítésére – megváltozna a világ.
S végül e mai kétségbeesett világban nem egymás gyalázásával, szidásával, irigységgel, bosszúval, átkozásával foglalkoznánk a legszörnyűbb technikai eszközeinkkel, hanem egymás kezét megfogva mondanánk el imáinkat a világ jobbulásáért – megváltozna a világ.
Mindezt József Attila 1922 novemberében így foglalta össze TÉL c. versében:
Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hogy melegednének az emberek.
Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,
Gyermekjátékot, – ó, boldog fogócska! –
S rászórni szórva mindent, ami szép.
Dalolna forró láng az égig róla
S kezén fogná mindenki földiét.
Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hisz zúzmarás a város, a berek…
Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
És rakni, adjon sok-sok meleget.
Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
Hogy fölengednének az emberek!
(Dániel Erzsébet/Felvidék.ma)
