Mielőtt a Dióbölcső, mákfejcsörgő című Fellinger-könyvről szólnék, előtte a költészet, a vers titokzatos „anyagáról”, a nyelvről vetnék papírra pár gondolatot. Egyrészt azért, mert erről csak ritkán esik szó, másrészt – mint látni fogjuk – szervesen kapcsolódik a Dióbölcső, mákfejcsörgő méltatásához.
Ha hihetünk – és miért ne hinnénk! – az ősi kinyilatkoztatásoknak, tudniillik annak, hogy Isten teremtő ereje a Szóban nyilatkozik meg, s a világ az Ige kimondására keletkezett, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy az Ige, a Szó nem egyéb, mint a Teremtő szellemében felvillant Univerzum megnyilatkozása. Ebben az örök Igében nyilatkozott meg a Teremtő lehelete, az élő lélek. Vagyis az Ige, a Szó Isten lélegzetét átvitte a világba, mindenekelőtt az emberbe, aki a teremtő Lélek mása, s az egyetlen, akinek a Teremtővel közvetlen kapcsolata van. Ezért mondja, ezért mondhatja Kosztolányi Dezső, hogy a világ minden nyelve, köztük a magyar nyelv, ez a kétszázezer billentyűs aranyorgona élő és éltető levegő, a lélek lélegzése. Ebből az isteni eredetből következik, hogy a Szó, a Nyelv szent, mert a Szó, a Nyelv maga Isten. Azaz: amikor a Teremtő az Igét kimondta, a Világ mint az örök szeretet tárgya Isten szívében felragyogott. Elmondható hát, hogy minden Szó gyökerében a szeretet él.
Száz életet kellene élnem, mondja Karel Čapek, hogy mélységeidbe hatolva, anyanyelv, teljesen megismerhesselek. Eddigelé még senki nem tudott rólad mindent, egyre itt magasodsz előttünk, titokzatosan és élettől duzzadón, messzi távlatokat sejtetőn.
Mindezt azért mondtam el, mert úgy gondolom, hogy a költészet kimeríthetetlen, örök gyónás a Szépség, az Esztétika felkent papja előtt. Petőfivel szólva a költészet olyan szentegyház, mely nyitva áll boldog-boldogtalannak, aki imádkozni vágyik, s ahova belépni bocskorban, sőt mezítláb is szabad. Ilyen értelemben minden verseskönyv is egy-egy szentegyház, olyan katedrális, melyet a költő épít fel a nyelv csodája által. A kimeríthetetlen, élettől duzzadó nyelvből szakít le a költő is egy-egy darabot, hogy verset formáljon belőle az ihlet által, ahogyan Weöres Sándor mondja: Istenem, a te szemeddel néznem – az én szememmel –, ó, hogy ezt adod nekem!
„Ha szóra nyílok – világok nyílnak: világillatban beszélek” – írtam egykor játékosan magam is, mert hiszem, hogy ha játszom, halhatatlannak látszom. Így van ezzel valamennyi költő, maga Fellinger Károly is, aki kimondatlanul is tudja, hogy a nyelv a lét háza, s a költő számára a létnek e házát az ezerszer áldott anyanyelv jelenti, mely által minden költő szentegyházat épít, s ezért a gyermekverseket író Fellinger Károly dolga is olyan katedrálist emelni a gyerekek számára, melynek roppant üvegkupolája alatt bocskoros és mezítlábas kölykök: lurkók, mákvirágok, csirkefogók, gézengúzok, csibészek, egyszóval kedves és szeretetre méltó és szeretni vágyó, szépségre éhes ördögfiókák kalandoznak, mókáznak, bolondoznak – egymást ugratva, élcelődve, évődve. S teszi mindezt a költő zeneileg kimunkált, egyszerre hagyományos, népdalszerű, ugyanakkor modern versekben, maga is gyermekké válva, mintegy társául fogadva az apróságokat. Mint minden költő, Fellinger Károly is tudja, hogy nyelvédesanyánk valamennyiünket gondviselő módon etet és éltet, bepólyál és elringat a lélek énekével, azzal a dúdolóval, mely világosságot és szépséget teremt bennünk, körülöttünk és közöttünk, felnőttek és gyerekek között. Ha pedig így van, akkor a nyelvet, melyet rövid időre örökbe kaptunk, csorbítatlanul át kell adnunk utódainknak; ez a küldetésünk, s a költőké kiváltképp. Tehát: kissé lehajtani a fejet, de a szívet, azt föl, föl a magasba, hogy a fényben fürdő szív benépesíthesse a fent említett székesegyházat, a versekből emelt katedrálist örömmel, harmóniával, kalandokkal és mókával. Fellinger is ilyen katedrálist akart, olyat, amelyben a táncon, a zenén, az éneken túl az évszakok és a hónapok illatoznak és pompáznak, megszólalnak a bennünket körülvevő régi és új, kedves tárgyak, csevegnek a patakok, az állatok, a szép nevű virágok és egyéb teremtett lények, megelevenednek a Mátyusföld falvai, na és persze álomba ringat a dióbölcső. A mákfejcsörgő pedig csodára ébreszt.
Hát, ilyesféle katedrálist épített a gyerekeknek írt verseiből Fellinger Károly, bizonyára nem tökéleteset, mindenesetre a félszáz éves költő eddigi legnemesebb vonású, legvonzóbb szentegyházát. Ám gondolom, fog ő még nemesebbet és nevesebbet is építeni, tele orgonasípokkal, mozaikokban fürdő színes ablakokkal, melyeken végtelen színekben játszik a fény, hatalmas üvegkupolával, s amelyen át belesnek az ég madarai. S amelyet a tél pilinkélő hava ölel át puhán, és a nyár langyos esője mos.
Kulcsár Ferenc/Felvidék.ma
