Sok vagy kevés? Természetesen a minimálbér tervezett emelése gerjesztette a kérdést. No meg az a szemlélet, amely Szlovákiában uralkodik, főként a sajtóban, és egyoldalúan szajkózza a frázisokat…
Azt jelesül, hogy nincs infláció, tehát semmi nem indokolja a minimálbér emelését. Meg hogy a munkáltatók terheit aránytalanul növelné, ha nyolcórás munkaidőben egy rendesen dolgozó ember legalább annyi pénzt megkeresne, amennyi a hivatalosan bevallott szegénységi szint (ami nem tévesztendő össze az ún. létminimummal). Roppant igazságtalan lenne, ugye…
Mert hát Bangladesben meg Szingapúrban sem keres ennyit egy munkás, s nekünk a példa ez a két ország. Szingapúr elsősorban a gazdasági sikereivel, Banglades a munkabéreivel. Elvégre: „nem is vagyunk tagjai” az Európai Uniónak.
Amikor a minimálbért kitalálták az országban, senki nem emlegette a pénzromlást, pedig az időtájt igencsak jeleskedett a mi térségünkben. Inkább a hatékonyságra, az alacsony termelőképességre hivatkoztak, amikor megszabták a szintjét. Meg a (vad)privatizáció korszakában kikiáltották az olcsó munkát a térség egyetlen reális versenyelőnyének.
Az azóta eltelt évtizedekben a termelékenység megsokszorozódott, a minimálbér igen súlyos alkuk árán legfeljebb az akkorra már megfékeződött inflációt követte. (Igazából a versenyszféra bérei sem változtak úgy, ahogyan el lehetett volna várni.)
A vállalkozói szféra pedig folyamatosan azzal érvelt, ha a minimálbér emeléséről esett szó, hogy túl drága a munkaerő, nem lehet többet fizetni, mert akkor tönkre mennek. Többen, többször kiszámolták már – elemzők elsősorban –, hogy a vállalkozások költségszerkezetében nem a bérek és a rájuk rakodó bérköltségek jelentik a legnagyobb terhet.
A humánpolitikával és szociálpolitikával foglalkozó szakemberek pedig sokszor levezették már, hogy ha minimálbéren dolgozó apa és anya két gyereket tart el, a család jogosult szociális segélyre is, merthogy a létminimumot sem éri el az összjövedelmük. Huszonöt évvel a rendszerváltás után talán ilyen szempontból is illene vizsgálni néha, milyen irányban fejlődünk. Ha ugyanis a munkajövedelemből megélni sem lehet, hogyan lehetne belőle tanult, jól képzett fiatalokat nevelni a jövő munkaerőpiacának? És ez csak az egyik vetülete a problémának.
A másik vetülete, hogy az olcsó munkaerő után – s most felejtsük el az adóelengedéseket – a munkáltató kevés járulékot és adót fizet a közös kasszába, s ebből lesznek a nyomorúságos „nyögdíjak” (tévedés ne essék: a második pillérből is!), az orvosi ellátásban a várólisták, az adóbevételek kasszájában pedig az egyre kevesebb közpénz, ami mondjuk közoktatásra-köznevelésre, közszolgáltatásokra, társadalmi felzárkóztatásra, az igazán rászorulók megsegítésére fordítható.
Nem ördögtől való a szakszervezetek legalább 400 eurós minimálbér-elképzelése. Gondolják meg: Németországban most vezették be kötelező érvénnyel a 8 euró 50 centes minimális órabért. Ez nyolc órára átszámítva 68 euró/nap, nagyjából 1500 euró havonta… (Mint nálunk a jól fizetett informatikusok keresete.) Sok ez, vagy kevés?
ngyr, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”47905,47828,45522,45508,43685″}