Tudták Önök, hogy 1938-ban a szlovákiai labdarúgó bajnokság döntőjét két magyar csapat, a füleki FTC és a kassai KAC vívta, és nagy meglepetésre az utóbbiak nyertek, legyőzve az előző évi bajnok fülekieket? Férfiasan bevallom, hogy én bizony nem tudtam, már csak ezért is megérte elolvasnom Simon Attila kiváló könyvét, amely az „Egy rövid esztendő krónikája” címet viseli, és 2010-ben adta ki a somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézet.
Igen, a bécsi döntés évéről van szó, és ez az esztendő, amilyen rövid volt, olyan sűrű is volt történésekben. Csehszlovákia történelmében ugyanúgy, mint Európáéban. De hisz a kettő most egybeesett. A történelem folyása úgy hozta, hogy megalakulásának a huszadik évében a nagyhatalmak sakktáblája éppen Csehszlovákia lett. Ez az év hozta meg a müncheni majd a bécsi döntést, amely előbb a Szudétavidéket adta vissza a németeknek, majd a főként magyarok lakta Felvidék falvait és városait Magyarországnak.
Ennek az évnek az eseményeit veszi sorra ez a kitűnően szerkesztett kötet, hónapról hónapra haladva a végkifejlet felé. Természetesen, elsősorban a magyar kisebbségre koncentrál, az ő pártjaikra, amelyek felvállalták a magyar érdekek képviseletét. A könyvből tanultam meg az „aktivista” kifejezést is, amely azokat a politikusokat jelölte, akik a prágai kormánnyal együttműködve próbálták meg a magyar érdekek képviseletét, és innentől a történetnek akár a mában is lehetnek párhuzamai. Az első csehszlovák köztársaságban ugyanis a pártok többségének volt magyar tagozata is, és ezeknek a képviselőit hívták aktivistáknak.
A Csehszlovák köztársaság ugyanis fennállásának első pillanatától kezdve a magyarokban veszélyforrást látott, ami az új állam létét fenyegeti, ezért a hozzáállása a nemzetiségi jogokhoz is hasonló volt. A paranoiája odáig fokozódott 1938-ra, hogy még a lányok népviseletének a szegélyét is ellenőrizte, hogy ne legyen nemzeti színű.
A szerző, fényképekkel is illusztrálva, ismerteti a magyar társadalom 1938-ra kialakult struktúráját. Rámutat arra, hogy a számarányához viszonyítva, éppen a már említett paranoia miatt is, mennyire kevés volt a magyar nemzetiségű köztisztviselő – még a többi nemzetiséggel összehasonlítva is.
Pedig a magyarok kifejezetten lojálisak voltak a köztársasághoz, összevetve a német kisebbséggel, amely ekkor már a hitleri német birodalmat maga mögött tudva, kifejezetten a csehszlovák köztársaság aláaknázására törekedett, sorra utasítva el a prágai kormányok minden kompromisszumos javaslatát. A budapesti politika ezzel szemben az volt, amivel az Egyesült Magyar Párt, az EMP vezetősége is egyetértett, hogy kerülni kell minden erőszakos akciót, és a német törekvések farvizén kell elérni a revíziót.
Na, kérem, ennyit erről a kitűnő kötetről, amely egy mozgalmas esztendő krónikája, ami jubileumi évnek indult, a sors fintora, valamint a nagyhatalmak vezetőinek akarata mégis úgy hozta, hogy az agónia éve lett.
Sztakó Zsolt, Felvidék.ma