Büszkén jelentették, hogy megjelent A (cseh)szlovákiai magyarok lexikona. De vajon mennyit érhet egy lexikon, amely már a megjelenés pillanatában elavult és hiányos? Egy olyan sorsközösség értékeit, személyiségeit, intézményeit, községeit és közösségeit, sorsfordulóit akarja bemutatni, amelyiket 95 év óta akarata ellenére és az önrendelkezési jogát azóta is megtagadva túszként rabul ejtett a világhatalmi önzés, de több olyan szervezetnek a képviselőit meg sem említik benne, akik ennek az igazságtalanságnak nyolc évtizednek a legfontosabb ellenzői.
Pl. Fuksz Sándort, aki a rendszerváltás utáni Együttélés Mozgalom főtitkára volt, róla az is leírható (lett volna), hogy jelentős mértékben neki köszönhető, hogy a mozgalom nem olvadt be abba a hamis lojalitásba, ami a többieket jellemezte, s ezért lett 1992-ben a felvidéki magyarság leghatározottabb érdekképviselője (amíg rá nem szedték a jámbor közgyűlést a zsákutcába vezető koalícióra). De Fuksz Sándor volt az első, aki 1984-ben nyilvánosan (a Csemadok közgyűlésén) fel mert szólalni és határozatot követelni a magyar iskolák leépítését célzó törvénytervezet ellen, ami ha akkor életbe lép, nem hinném (ismerve bármelyik kormány „jóindulatát”), hogy máig visszaszerezhettük volna, s ma már csak néhány magyar nyelvet is oktató iskoláról beszélgethetnénk…
Bocsánat, kifelejtettük! – lehetne a válasz. Csak hát nagyon ismerősek az ilyen „feledékenységek”. De ha már nem is politikai, akkor kultúraszervező, műemlékmentő, iskolaalapító, kistérségi vállalkozásfejlesztő jelentősége miatt is beférhetett volna akár egy negyed ennyi terjedelmű lexikonba is.
Talán az Ung vidéke messze van Pozsonytól? Avagy a többiek, akiket felsorolnak, sokkal érdemlegesebbek lennének?
Akkor viszont nagyon jól állunk… Illetve mégsem? Tamás Ilonka nénit is hiába keresem, pedig az évszázados életútja bemutatásával a felvidéki magyarság sorsa is szemléltethető lenne… „Hiszen úgyis mindenki ismeri!” – jöhet a válasz, de akkor meg mi szükség van a lexikonra. Ugyanakkor a bolsevik hóhérok kiszolgáló bérence, Major István viszont egy egész hasábot kapott a méltatásokra! Ugyanannyit, mint Esterházy János, Márai Sándor, Duray Miklós vagy Dobos László! Körmendy-Ékes Lajos pedig annyit sem….
Talán ezek az arányok tükröznék értékrendünket?!!! Vagy ismét azt akarják, hogy így legyen? Akkor meg ne csodálkozzunk, hogy oda jutottunk, ahol tartunk!
Úgy terveztem, hogy arról szólok, ami benne van a könyvben, nem arról, ami nincs, de ez a példázat szemlélteti, hogy nem kerülhettem el ezt a fura mértéket. Már pedig egy olyan mérleggel, ami pontatlanul és aránytalanul mér, csak sikkasztani vagy magunkat becsapni lehet, és összezavarni a fogalmakat és elbizonytalanítani a népünket. Már pedig egy lexikonnak egyik fontos küldetése az lenne, hogy számbavegye, megmérje és helyére tegye a dolgokat, fogalmakat. Ezzel sajnos adósok maradtak.
Mindezek után persze már csak kedvetlenül mazsolázok a rengeteg hibás adatban, és van mivel összehasonlítanom, hiszen négy évtized óta gyűjtöm, rendszerezem a Felvidék sorsát érintő adatokat, sajnos a sok költözködés közben és a helyhiány miatt a papírgyűjtésben kötött ki végül rengeteg újság, levél, dokumentum, ami akkor senkinek sem kellett….
Örvendetes, hogy vannak olyan szócikkek a lexikonban, ahol egészen friss, 2014-es nyári adat a legutolsó, viszont rengeteg helyen 10-15 évvel ezelőtti adatok, állapotok szerepelnek utoljára, illetve rengeteg a pontatlanság.
Csak szűkebb ismeretkörömből néhány konkrét példát: például Zachariáš István nem a szepsi magyar gimnáziumban érettségizett, Kupec Mihály már elég régóta egy sokkal jelentősebb intézmény regionális vezetője és nem nagyidai hivatalnok, Köteles László nem a Cseh Műegyetemen diplomázott és nem akkor és most nem energetikusként dolgozik (annak jó két évtizede volt aktualitása), viszont nem jelentéktelen, hogy a kilencvenes évektől a honismereti kerékpártúrák fő szervezője. Erről a 40 éve működő rendezvénysorozatról nincs önálló szócikk sem, csak az említés szintjén egyéb helyen, és a művelődési táborok jelentősége sem mondott sokat a lexikon szerkesztőinek, sok más gittegylettel ellentétben.
S ha már itt tartunk, Tóth Lajos is, a selyei Vörösmarty Klub legendás vezetője, akinek rendezvényeire mint pozsonyi egyetemisták rendszeresen leutaztunk, aki Janics könyvét Illyéshez eljuttatta, aki az elsők között alapított magángimnáziumot, megérdemelt volna legalább olyan terjedelmet, mint a kommunista veteránok sokasága!
Hasonló hiányosságokat tapasztalt Juhász Dósa János is, aki a Gömörilap.sk oldalon fejtette ki véleményét. „Tanáraink, népművelőink csak itt-ott, mutatóban jelennek meg a lexikonban” – írja. Majd így folytatja: „olyan legendás egyéniségekről mint Danis Tamás, Szvorák Zsuzsa, Mázik István, Boda Ferenc, Mics Károly, Mézes Rudolf, Vitéz Erika, Kamenár Éva, Ádám Zita nem tud a lexikon, hogy a regionális sajtó meghatározó képviselőit már ne is említsük.
S ha már regionális sajtó, a kötet szerkesztői egyrészt leragadtak a kétezres évek elején (ugyan mivel magyarázhatjuk, hogy szerintük a Gömöri Hírlap még mindig megjelenik, a Kassai Figyelő pedig még mindig nem), másrészt nem tud a lexikon az internetes folyóiratokról és portálokról, holott már évek óta egyre inkább ezek határozzák meg a szlovákiai magyar sajtót. Ami az intézményeket illeti, itt szintén leragadtak a kilencvenes éveknél, alig pár sor jut a Tompa Mihály Országos Vers- és Prózamondó Versenyre vagy az Egressy Fesztiválra (holott mindkettő a szlovákiai magyarság jelenlegi meghatározó eseményei közé tartoznak), hosszasan ecseteli viszont például a már hosszú ideje nem működő Pódium Színházi Társaság működését. Ahogy a többi fontos területen (sajtó, könyvkiadás, színház, egyéb intézmények) valahol a kétezres évek elején zárják be az összefoglaló értékeléseket, így ma már rég idejétmúlt következtetéseket levonva. Megint egy kiemelt példa: immár 15 éve működik a Teátrum Színházi Polgári Társulás, amely Dráfi Mátyás vezetésével próbál színházi előadásokat eljuttatni olyan helyekre, ahová a két kőszínházunk nem nagyon jut el. A társulásról három tőmondatot tud a lexikon.
Ami az ún. személyiségeket, jeles alkotókat illeti, például az irodalomban szinte mindent egy az egyben átemeltek a 2005-ben megjelent Szlovákiai magyar írók lexikonából (szerkesztette: Fónod Zoltán), annak azt a téves koncepcióját is átvéve, hogy mindenki addig író, amíg Szlovákiában él. A színészek esetében is többnyire azt a koncepciót követi, hogy aki magyar színpadon játszik, az magyar, aki szlovák színpadon, az nem magyar, így nem tud olyan jelentős egyéniségekről, mint Tóbiás Szidi, Horján Viktor vagy Kanócz Zsuzsa, Kassai Csongort ugyan ismeri, s meg is állapítja róla, hogy 1999-2006 között tizenegy szlovák és cseh filmet forgatott. No comment. Ahogy sok jeles képzőművészt, fotóművészt és sportolót sem ismer ez a lexikon, elég csak Jacsmenyik Józsefre, Somogyi Tiborra vagy Piszár Józsefre gondolnom. A fajsúlyuknál jóval nagyobb létszámban szerepelnek viszont politikusok a kötetben, de ha már egy politikus szócikke mellé képet is tesznek, ne kövessék el azt a durva hibát, hogy Komlósy Zsoltot a képalában Komlóssy Zsoltként szerepeltetik” – jegyzi meg Juhász Dósa János.
Én továbbá hiányolom Kulcsár Ferencnél az egyik legjelentősebb költészeti elismerés említését, a Balassi kardot, hiszen ő az egyetlen felvidéki, aki birtokolhatja.
A városok ismertetésénél nem térnek ki a település jeles személyiségeire, és jelentős kulturális egyesületei, csoportjai is hiányoznak. Ugyanakkor olyan gyárakat, üzemeket sorolnak fel, amelyek lassan már 25 éve nem működnek, mint például Rimaszombat vagy Szepsi estében. S Királyhelmecen már rég nincs kirendeltsége a Selye Egyetemnek, és a szepsi templomban Szabó Ottónak a Szent Lászlót ábrázoló festménye nem oltárkép, viszont az emberi tenyeret formázó márványoltár az ő alkotása.
Bartal Károly Tamás már régen nem apátja a jászói premontrei rendnek, mert nyugalomba vonult. Bár már megszűnt, de a Spectator Társadalomkutató Műhely végezte el a kilencvenes években a szlovákiai magyar nemzeti közösség négy legnagyobb, legalaposabb reprezentatív szociológiai felmérést. Erről sem olvashatunk semmit.
Amint a Tolvaj Bertalan által alapított királyhelmeci Vox Humana Kisszínpad, illetve a Veres János nevéhez is kötődő rimaszombati Fáklya Irodalmi Színpad sem létezett a lexikon szerint, mint ahogy még sok-sok kiváló és jelentős csoportot mellőztek. Pedig ezek a kisközösségek, szellemi műhelyek nevelték ki s adtak útmutatást a közéletünk legjelesebb képviselőinek, ezért talán sokkal fontosabbak lennének, mint azok, akiket magyar rendezvényen, a magyar kultúrához elkötelezetten nem vettünk észre.
Az egyházi személyiségek méltányosabb bemutatására pedig szintén nem jutott hely. Egy Csáji Pál református lelkész, író, egyháztudós (Csáji Attila festőművész apja, Csáji Koppány László antropológus nagyapja), avagy Gábor Bertalan esperes, egyházjogász, pápai káplán sem jelentéktelenebb a lexikon sok más adata mellett, mégsem olvashatunk róluk.
A filmesek és televíziósok is szinte teljesen kimaradtak, mint például a sok-sok díjat és elismerést szerzett dokumentalisták: T. Nagy Imre vagy Bartók Csaba (hogy csak saját régiómról szóljak). Nem is folytatom….
Köszönet viszont azért, hogy a magyar jelenlétű vagy jelentőségű települések, azok nemzetiségi alakulása megtalálható a könyvben. Sajnos ebből viszont a sorvadást, fogyást, beolvadást olvashatjuk ki, ami talán annak is tudható, hogy sok ügyünket éppen olyan „alapossággal” és koncepció nélkül intézték el, mint ezt a lexikont. Persze semmi sem késő. Ez már talán a harmadik kísérlet, hogy feltérképezzék jelenlétünk jelenségeit lexikon formájában, bár az lenne a legjobb, ha nem fogadnánk el a hatalmi önkény rajzolta fogalmakat, és magunkat továbbra is egy elszakított nemzetrészként határoznánk meg. Mert amikor már szókészletünk is legalizálja a megrajzolt határokat, és gondolkodásunkba is belevésik azokat, akkor ez lesz az utolsó lépés a teljes beolvadás előtt.
S ha már egyszer kiadtak egy ilyen könyvet, kerítsenek alkalmat az olvasóknak a hozzászólásra, visszajelzésre, kiegészítésre, adatbővítésre és korrekciókra (egy visszajelző lap vagy füzet formájában), s azokból valószínűleg még legalább ilyen vastag pótkötet kitellene.
Csak attól tartok, hogy akkorra már nem is lesz rá szüksége senkinek… Marad egy lexikon az egykor őshonos és eltűnt nép után, amiből majd így ismer meg minket az utókor. Vajon mit fognak gondolni rólunk?
Mihályi Molnár László, Felvidék.ma
Itt kérjük meg Olvasóinkat, hogy küldjék el szerkesztőségünknek az info@felvidek.ma e-mail címre a szintén hiányolt szócikkeket, személyiségeket, intézményeket, szervezeteket. Megpróbáljuk itt közreadni, s a szerkesztőknek továbbítani segítségül egy esetleges pótkötet kiadásához. A szerkesztők maguk is kérik és várják az érdemi megjegyzéseket, javaslatokat, hiszen tudatában vannak annak, hogy minden ilyen könyv idővel kiegészítésekre szorul.
{iarelatednews articleid=”49853,50674″}
