Érdeklődéssel olvastam, bár nem egészen értem a honlapunkon Körképtelenség címmel megjelent cikk szerzőjének eszmefuttatását. Távol álljon tőlem a minden ároni akadékoskodás vagy okoskodás, de egy-két dologban szívesen vitatkoznék vele.
Az első, amin felettébb meglepődtem, hogy gyermekei ugyan mind magyar iskolába jártak, de felteszi a kérdést, magyarabb-e annál a képzeletbeli pedagógusnál, akinek gyermekei szlovák iskolába jártak? Ráadásul nem ismer ilyen ellenpéldaként állítható magyar pedagógust. Lehet, hogy a szerző lakhelyén, Búcsún és környékén nem találkozott ilyen elszomorító esettel, de tőlük kissé keletebbre, például az Ipoly mentén, sajnos, nem ritkaság az ilyen jelenség. Említhetnék iskolát, ahol az ott oktató magyar pedagógusok közül háromnak, hozzáteszem, házastársuk is magyar, szlovák iskolába jártak a gyermekei. Hogy érdekesebb legyen a tényállás, a magyar iskola helyben, illetve kilométerben számítva közelebb volt, mint a szlovák. Azt már nem tudom, természetesen kíváncsi lennék rá, hogy az időközben már felnőtté vált fiaik, lányaik a tavalyi népszámláláskor milyen nemzetiségűnek vallották magukat. Hozhatnék példát egy másik iskolából is, ahol a magyar pedagógus házaspár szlovák tanítási nyelvű iskolába íratta mindkét csemetéjét, akik ennek ellenére felnőttként igaz jó magyarok, és gyermekeiket is magyar iskolába járatják. Az esetek többségében ennek ellenkezőjével találkozni, mármint azzal, hogy a szlovák iskolából kikerülő magyarok gyermekeiket gondolkodás nélkül nem anyanyelvi iskolába járatják. Abban igaza van a szerzőnek, hogy Búcsról elszármazott és feleséget is onnan választott, de Késmárkon élő bátyjának gyermekei eleve nem járhattak magyar iskolába, de hozzáfűzi, e miatt nem tartja magát magyarabbnak a bátyjánál. Kissé sántít ez a példa, illetve viszonyítás. Abban az esetben lehetne csak példaként felhozni, ha olyan településen élne, ahol választani lehetne magyar és szlovák iskola között, de az illető a szlovákot részesítené előnybe.
Felteszi a cikkíró a kérdést, hogy ki is a magyar, ki minősíthető magyarnak? Másodjára a kérdésre adott, számomra legalábbis nehezen értelmezhető válasza lepett meg leginkább. Idézek belőle egy részt: „… ám még mindig nem tudom észérvekkel igazolni, sem azt, hogy magyar volnék, sem azt, hogy nem vagyok magyar.” Holott nagyon egyszerű a válasz. Az a magyar, aki annak érzi és vallja magát. Mégpedig iskolai végzettségétől, vallási meggyőződésétől vagy származásától /zsidó, roma, stb./ függetlenül. Nem hiszem, hogy ennek igazolására észérveket kellene „bevetni”. Ha én magyar családba születtem, szüleim magyar iskolába adtak, és magyar közegben nőttem fel, akkor én csak magyar lehetek. Más a helyzet a vegyes családok utódai esetében, ott már valamelyik szülő „dominanciájától” függ, hogy a gyerekek melyik szülő nemzetiségét/nemzetét érzik magukhoz közelebb. Ha túlnyomórészt magyar közegben nőnek fel, valószínűleg a magyarokhoz húznak jobban, és fordítva. Csak egy példát említek. Kedves ismerősöm édesapja szlovák, édesanyja magyar, de egyikük sem különösebben iskolázott. Mivel zömében magyarok lakta településen éltek, magyar iskolába járt annak ellenére, hogy szlovák iskola is működik ott, magyar nemzetiségűnek vallja magát, és a gyermekei is magyar iskolába járnak. Azt már csak mellékesen és érdekességként jegyzem meg, hogy lépten-nyomon szidja, szapulja az apja fajtáit.
Tegyük fel újra a kérdést: ki is a magyar? Szerintem, és nagyon leegyszerűsítve az, aki magyarul gondolkodik, magyarul álmodik, magyarul beszél, magyarul imádkozik. Vagy, hogy a sokat idézett megállapításra hivatkozzak: nem az a magyar, akinek szülei, nagyszülei is magyarok voltak, hanem az, akinek a gyermekei is magyarok. Függetlenül attól, hogy a magyar szülők Késmárkon, Pozsonyban vagy éppen Prágában élnek. Az már egy más dolog, ha gyerekeik idegen nyelvi környezetben valószínűleg nehezen találnak majd maguknak magyar házastársat, és így a leendő unokák minden bizonnyal már „vegyesek” lesznek…
Bodzsár Gyula, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”35271″}
