Hrubík Béla, a Csemadok leköszönő országos elnöke 2012. október 20-án az Ipolynyéken rendezett XXIII. Országos Közgyűlésen a 2006-2012-es esztendőt értékelte. Alább beszédének teljes szövegét olvashatják:
Tisztelt Közgyűlés, kedves vendégek , barátaim!
Számadásra gyűltünk itt ma össze, hiszen számot kell adnunk, adnom, mindarról, amit 2006-ban rám bíztatok. Számot adni, mint a jó gazda, mikor ősszel végig néz a jószágon, gyarapodott-e, nem tévedt-e el belőlük néhány, s mint a szentírásban megírva vagyon, ha eltévedt, hát vezessük vissza az övéi közé, mert az mindig kedvesebb, mint az, aki megmaradt a többi között. Leltárba venni az értékek garmadát, az elvégzett munkát, mindazt, ami összeköt minket, emberségben, tisztességben, hazában. Van azonban még egy érzésem. Nemcsak számot adunk ma, hanem lezárunk egy korszakot is. Látom, érzékelem, tapasztalom, egy más idő jön, más kihívásokkal, más gondokkal, nehézségekkel. Nem jobb, mint ami van. Embert próbálóbb. És erre is megoldásokat, kapaszkodókat kell keresnünk, együtt.
Ha meg akarjuk érteni, hogy hol vagyunk, hol a helyünk a világban, mi az, amit keresünk és találtunk, kicsit le kell ereszkednünk a hajszálgyökerekhez, vissza a hamu alatt izzó parázshoz, ami elindította ezt az egész mozgalmat a töretlen útjára, s érkezett meg a mába.
,, Felemelt fejjel … Emlékszel-e a lehetetlenre, a reményre, a kívánságra, mit titkos éji órán négy fal között, magányban, börtönben, táborban, fojtott torokkal magad elé mormoltál: csak még egyszer! Csak még egyszer felemelt fejjel járni! Próbáld visszaidézni magadnak a földhöz sújtottságot és keserű megaláztatás óráit, ismeretlen kortársam… Csak még egyszer felemelt fejjel járni és nem földre sütött szemmel, félelemben és szégyenben!” –írta Fábry Zoltán 1946 májusában.
A semmiből indultunk 63 évvel ezelőtt. A háború nyomorából, a hontalanságból , a kitaszítottság és megaláztatás félelméből. A nyelvtelenségből és a hazátlanságból. Ebből emelkedett ki egy reménysugár, ami legkevésbé sem elsődlegesen az embert, vagy egy nemzetrész megalázottságát vette figyelembe, sokkal inkább a XX. századra oly jellemző ideológiák mentén fogalmazta meg a sorsunkat, vagy a nékünk szánt szerepet, de nagyon bölcsen és okosan, még ebben a hihetetlen lehetőségben is megtaláltuk azt, ami számunkra fontos volt, s a salakot lerázva az izzó, nyers vasról, kardot kovácsoltunk az évtizedes harcainkhoz, titkos fegyvert, ami titkon erősített bennünket. Ki gondolta volna vajon a Csemadok alapítói közül, hogy a néhány évre nekünk szánt szerepből 63 év lesz, s a XXI. század hajnalán legalább annyira erősen és elszántan leszünk az elszakított nemzetrészünk tartópillére, oszlopa, mint a jogfosztottság évei után. Talán senki, de az emberek másképpen döntöttek. A kultúrházak csendjében, az olvasótermek falai között, a poros színpadok, az olajjal felkent padlók illatában elültették a nagyszüleink és a szüleink a megmaradás csíráját. De nem földbe tették azt, mint a magot, melyet bárki kitéphet, letarolhat, hanem a lelkükbe rejtették, az énekek parazsába, a nyelv édesanya simogató szavai közé, az anyatej melegébe, a mesék hőseinek a tarisznyájába, a hamuba sült pogácsákba. Itt őrizték, s innen adtak enni belőle, ha szükség volt rá.
Mint eső után a gomba, úgy nőttek ki a Csemadok alapszervezetei a legkisebb magyar településen is. A háború nincstelensége és maga után hagyott romjaival egy időben, az új házak mellett téglát téglára rakva alakultak az éneklő, tánc, színjátszó csoportok, a citera együttesek. A tiszta, igaz, emberi szó utáni vágy tett minket a vox humana, az emberi hang népévé. Az a Fábry Zoltán, a Csemadok örökös tiszteletbeli elnöke tűzte ezt a jelszót a zászlónkra, aki példaképem, aki mint én is, hitt a szavak erejében és az igaz emberi szóban, aki őrtüze volt, s az mai is a szlovenszkói magyarságnak. Aki nem félt kimondani az igazságot, akkor amikor ezért még büntetés járt. A nyomát kerestem az elmúlt évek alatt. A nyomát, vajon maradt-e még az emlékéből, az emberségéből valami, kinn az emberek között, a peremvidék váraiban. Nagyon sokan, akik nem ismerik a munkáságát, az igazi mélységét annak, amit gondolt, amiről írt, ma is csak lekommunistázzák. Pedig ő elsősorban antifasiszta volt és humanista, s csak annyira volt kommunista a maga idejében, mint ahogyan mi, ebben a korban európaiak vagyunk, néha akarva-akaratlanul is.
Kedves Barátaim!
Amikor 2006-ban a Csemadok élére kerültem, elsősorban a már említett Fábry örökséget szerettem volna tovább vinni. Vidékről a fővárosba elkerülve, belecsöppenve az országos társadalmi-politikai életbe sok kihívással kellett szembenézni. Néhány hónapra szükségem volt, amíg feltérképeztem a szervezet belső életét, az alapszervezetek helyzetét. Szó szerint nyakamba vettem az országot és időt, energiát, kilométereket nem sajnálva végigjártam azt a kis kifli alakú hazát, mely számunkra az otthont jelenti. Részt vettem a területi választmányaink ülésein, az országos rendezvényeken, az alapszervezetek évzáróin. Utazó elnök lettem és ezt a tagság, a helyi szervezetek és a Csemadok tisztségviselői vidéken nagyra értékelték. Nem egy helyen, főleg a keleti végeken, ahol hála Istennek az elmúlt hat évben nagyon sokszor megfordultam, úgy fogadtak, hogy végre tíz év után ide is ellátogat Csemadok elnök. Kassa, Stósz, Nagykapos, Szepsi, Rozsnyó, szinte otthonom lett. Ezek a látogatások, ösztönzések, beszélgetések, az ottani helyi, regionális és országos rendezvényeken , Fábry-napok, Gombaszög, Kazinczy –napok, Erdélyi János napok, Egressy Béni Színjátszó Fesztivál, való részvétel és természetesen az elnökségben végzett következetes munka, a kitűzött célok megvalósítása, meghozta az eredményt. Érezhetően megélénkült a szervezeti élet. Az ifjúsági kártya bevezetése, az új tagkönyvek kiadása és a tagsági nyilvántartás felújítása, tagjaink számbavétele, a tagdíjak befizetésének fegyelme, szemmel láthatóan erősítette sorainkat egy olyan időben, amikor egy Fico-Mečiar-Slota vezette trojka állt az ország élén, mely mindennek volt nevezhető, csak magyarbarátnak nem. Az ITTHON kulturális havilap beindítása után, mellyel nagyon sok alapszervezethez és Csemadok taghoz jutott el információ a valós munkáról és eredményekről, még jobban érződött a tenni akarás. Személyes hangvételű levelek, telefonok, villámpostán küldött észrevételek erősítettek meg a hitben, hogy amit csinálok az, jó. Szomorú, hogy ennek a tiszta hangú, valódi értékeket közvetítő lapnak is a megalázóan kevés támogatás miatt kellett megszűnnie 2010 végén, négy évnyi küzdelem és tisztességes munka után, miközben huszadrangú elektronikus portálokra ma is tízszer annyi pénz jut. Ha már a sajtónál vagyok, nem engedhetem meg, hogy ne megköszönjem meg a Csemadok Nagykürtösi Területi Választmányának, hogy 2003 óta töretlen lendülettel és színvonalon jelenteti meg a Kürtös havilapot, mellyel példát állít mindenki elé, hogyan lehet a semmiből, szinte ingyen, profi szinten megjelentetni egy magyar nyelvű sajtót, itt a peremvidéken. Köszönet a szerkesztőbizottságnak és kiemelten Kliment Évinek, aki tíz éve egyetlen fillér juttatás nélkül tördeli és terjeszti is a lapot.
Folytatva a szervezeti életet, elmondható, hogy tíz, húsz éve stagnáló vagy nem működő Csemadok helyi szervezetek alakultak újjá vidéken, kis magyar falvakban, ahol már se magyar iskola, se magyar óvoda nem működik. Ez a folyamat, ha már nem is intenzíven, de még ma is folytatódik. Ez mellett természetesen nem szeretném elhallgatni azt a tényt sem, hogy számos helyen, főleg a személyes ellentétek, vagy a politikai megosztottság következtében negatív folyamatok indultak el. Néhányan, kihasználva a Csemadok nyitott, építésre és az önkéntes munkára alapozott alapszabályát, kisajátítják maguknak az alapszervezetet, és a Csemadok nevét saját céljaik megvalósítására. Mi ezzel nem tudunk egyetérteni, de a demokratikus elveket és az alapszabályunkat tiszteletben tartva, felülről nem beavatkozva az önálló jogalanyisággal rendelkező helyi szervezetek életébe, nem ártó, de segítő, megoldást kereső módon próbálunk belépni. Sajnálatos, hogy a velünk nem szimpatizáló sajtó is elsősorban ezeket az eseteket, és nem a több száz alapszervezetben folyó következetes és szívós munkát tárja az olvasó és a közvélemény elé. Ezt szánalmasnak tartom, de sajnos ez a mai kor vívmánya. A szenzációra és nem az értéket közvetítő, teremtő munkára van igény. Csakhogy ezt az igényt nem a kor, hanem ezt az igénytelenséget, a hatalmat kiszolgáló megélhetési média hozta a felszínre. Többé-kevésbé a mai megosztottságunk is ebből fakad. A szervezeti élet mindennek ellenére stabil, és a néhány nappal ezelőtt összesített nyilvántartásból kiderül, hogy a nagyarányú népességfogyás, s ezen belül a magyarság számának csökkenése ellenére a Csemadok a mai naphoz több, mint 57 000 fizető, bejegyzett taggal rendelkezik. Ezt én óriási eredménynek tartom. Külön öröm számomra, hogy a Csemadok 60. évfordulója alkalmából a Szepsiben működő Regfilm Stúdió jóvoltából elkészült az a dokumentumfilm, amely az alapítók megszólaltatásával korhű képet ad a szövetség megalakulásának körülményeiről, előzményeiről, bemutatja az első éveket, a kétszintű Csemadok életet, melyben már akkor élt az önállósodó helyi kultúra és ott volt a felső vezetés külön politikai tevékenysége.
Foggal-körömmel megtartottuk az országos rendezvényeinket, sőt néhánnyal még meg is toldottuk azt az elmúlt hat évben a megjelenő igények alapján, óriási nehézségek közepette, melyre még kitérek a támogatási rendszerek értékelésénél. Különösen nagyra értékelem a Magyar Kultúra Napjának megünneplését, annak országos szintre emelését, s azon belül a Csemadok Életmű Díjak odaítélését azon, a felvidéki magyar kultúra szolgálatában megőszült tagjainknak, akiknek egész életük példakép a mai fiataljaink előtt. Megköszönve a galántai Csemadok Területi Választmányának munkáját, külön kiemelve Mézes Rudolf titkár odaadását, az eredeti határozatunk szellemében el kellene gondolkodnunk azon, hogy a galántaiak válláról egy kicsit levéve a terhet, az ország más-más vidékein rendezhetnénk meg az évente ismétlődő rendezvényt. A nagykürtösi, de más területi választmány is minden bizonnyal szívesen vállalná ezt az egyik évben. Egy dolgot kell tudatosítanunk. Ha kivonulunk ezekből a rendezvényekből, ha önként mondunk le arról, amit hagyományként tisztelünk, s ami a több, mint hat évtizedes munkánkból fakad, senki nem áll majd hasonlóval, vagy ugyanezzel a helyünkre. Nincs alternatíva, nincs ,,B” terv, nincs semmi utánunk csak a közöny. Sokan, akik ezen rendezvények támogatásairól ma is döntenek a legkisebb helyzetértékelés és ismeret nélkül nem tudatosítják, hogy ha pénz hiányában megszűnnek, mindnyájan szegényebbek leszünk. Saját énünkből, kultúránkból tépünk ki valamit, ami nem lesz többé. Tisztában vagyok azzal, hogy a népesség fogyásának, a magyar gyermekek magyar iskolába való íratása csökkenésének, iskoláink leépülésének következtében folyamatosan csökken majd ezen fesztiválok, rendezvények látogatottsága, és minden bizonnyal új kihívásokra, megfogalmazásokra, műsorkínálatra van szükség ahhoz, hogy megtartsuk ezeket, de ma egy általunk országosnak titulált rendezvény nem attól országos, hogy az ország minden tájáról özönlenek az emberek ide, vagy ezrek ülnek a nézőtéren, hanem attól, hogy amit közvetít, amit üzen és mond, az országos jelentőségű. Vajon lesz-e utódja a Kazinczy nyelvművelő napoknak, ha megszűnik, vajon Fábry Zoltán örök érvényű humanizmusa vagy Szenczi Molnár Albert öröksége a köztudatban marad-e? Lesz-e az amatőr néptánc, vagy folklórmozgalomnak, a népdalköröknek, nótaénekeseknek, verséneklőknek bemutatkozási lehetősége az Országos Népművészeti Fesztivál vagy a Bíborpiros Szép Rózsa vagy az Őszirózsa megszűnte után? Vajon melyik háromtagú polgári társulás tűzi zászlajára országos citeratalálkozók megszervezését. Tehát amikor bármilyen bizottság ezen rendezvények jövőjéről dönt, önmagunkról is döntést hoz. Egy jövőről, ahol ez nem lesz, mert mi szüntetjük meg a kicsinyességünkkel, az értetlenségünkkel. Ne tegyük ezt. Ne legyünk a saját kultúránk sírásói. Lehet, hogy ma már mások az igények. Lehet, hogy nemzetközi valutaalap-napokat, vagy szivárvány fesztivált várnának el tőlünk, de ez már nem a mi értékigényünkből fakad, s erre valószínűleg sohasem fog sor kerülni. Míg a Csemadok létezni fog.
Tisztelt közgyűlés!
Igen a létezéshez vagy a nem létezéshez értünk, melyhez sok dologra szükség van az emberség, a nyelv és kultúra szeretete, a kitartás és a következetes munka mellett. Többek között pénzre is. Pénzre, melyből annak ellenére, hogy a látszat szerint több van, mint akár hat évvel ezelőtt, a Csemadok rendezvényekre mégis kevesebb jut. Vajon mi ennek az oka? Egyik napról a másikra elfelejtettünk jó pályázatokat írni, dolgozni. A munkánk, a több, mint hat évtizedes tapasztalat és szorgalom nem ér semmit, nem értékelhető? Vagy sokkal egyszerűbb. Valakik úgy ítélik meg valahol, valamilyen bizottságban, valamilyen hivatalban, hogy nem kellünk. Sem a munkánk, sem az értékeink, sem a szövetség. És főleg nem az elveink, a hűségünk az anyanyelvhez és a nemzethez. Vagy talán ez az 57 ezer tag rosszabb adófizető, mint más állampolgár? A válasz sokkal egyszerűbb. Sokak szerint rossz oldalon állunk. De hol is van ez az oldal. Nos, minden látszat és belemagyarázás ellenére a Csemadok semmilyen oldalon nem áll. A Csemadok a maga 63 éves történelmével, múltjával, örökségével, értékrendjével, még az oly sokat kritizált konzervativizmusával is, maga az oldal. A nyelv, a kultúra, a történelmi örökség, a nemzetrészünk megmaradásának bástyája. A mai politikai vezetőink döntő többsége ebből, vagy ez mellett nőtt ki, ezért farizeusság arról beszélni, vajon a Csemadok hol áll. Mi itt állunk. Itt álltunk tegnap is, ma is, és ha akarjuk, holnap is itt fogunk állni. Egyenesen, mint a szálfa, a fák hegyén. Hozzánk, lehet magukat mérni bármilyen politikai oldalnak, mert nem minket, hanem magukat minősítik támogatásukkal, vagy éppen megtagadásunkkal is. Ezt mindenféleképpen tisztázni akartam, mielőtt a támogatási rendszerek kiértékelésére lépek. A Csemadok, ami a támogatásokat illeti mindig több lábon állt. Talán ezért is tudott még talpon maradni, ebben a nehéz pénzügyi és gazdasági helyzetben is. A széles társadalmi és tagsági bázisa lehetővé teszi, hogy támogatói az élet szinte valamennyi területén, önkormányzatokban, politikában, vállalatokban, vállalkozásokban, hivatalokban segíthessenek a rendezvények megvalósításában.
A Szülőföld Alap megszűnése után, az új magyar kormány 2010-ben a meghirdetett nemzetpolitikai programjában egy új, több alapítványt is magába foglaló , a nemzetpolitikai államtitkárság mellett, vagy irányításával létrehozta a Bethlen Gábor Alapot. A kezdeti nehézségek és a működés rendszerének felállítása után az alap , figyelembe véve Magyarország pénzügyi helyzetét, mindent megtesz azért, hogy a magyar kormány és az államtitkárság által kiemelt fontosságú szervezetek a Felvidéken is megkapják a működésükhöz nélkülözhetetlen támogatást. Természetesen így van ez a Csemadok esetében is. Továbbra is élvezzük a Bethlen Alap bizalmát az ún. kispályázati rendszer lebonyolítása kapcsán és a szövetség tisztességes támogatást kap működésére, melynek köszönhetően az elmúlt időszakban nem kellett bezárnunk egyetlen területi irodánkat sem. E támogatás nélkül a működésünk már teljesen ellehetetlenült volna, ezért is erről a helyről is köszönetünket és hálánkat fejezzük ki a magyar kormánynak, az ország miniszterelnökének, a nemzet- politikai államtitkárságnak és az egész magyar népnek, hogy abból a kevésből, ami van, még képes áldozatot hozni az elszakított nemzetrészek irányában. Mert ezt a támogatást elsősorban a saját befizetett adóink után kellene, hogy megkapjuk, itt, Szlovákiában, de a folyamatos változtatások eredményeként a hazai támogatási rendszerben, annak ellenére, hogy megemelkedett a kisebbségi kultúrákra szánt összeg, mi egyre kevesebbet kapunk ezekből a támogatásokból. A SzK Kulturális Minisztériumából 2010-ben a SzK Kormányhivatalához, annak a kisebbségekért felelős kormány alelnökéhez, majd az idei választások után a jogköreiben megkurtított kisebbségi kormánybiztos hivatalához került támogatási rendszer mára látványosan átalakult. Ez az átalakulás azonban, minden magyarázat, magyarázkodás ellenére, a puszta tényeket és pénzelosztási rendszert figyelembe véve immár két éve nem működik, teljesen ellehetetlenítve ezzel nemcsak a magyar, de a többi Szlovákiában élő kisebbség kultúráját is. Nem szeretnék kitérni arra, hogy ki, miért és mennyi támogatást kapott a rendszerből, mert a mai közgyűlésünknek ez nem feladata. Az sem tisztem, hogy megkérdőjelezzem a támogatási összegek nagyságát, mert ez a bíráló bizottság feladata, valamint a végső döntést meghozó hivatal vezetőjének a mindenkori felelőssége. Azt viszont igenis szóvá kell tennem, hogy az elmúlt két cikluson át visszamenőlegesen is összehasonlított támogatások egyes országos rendezvényeink esetében már teljesen lenullázódtak, magyarul, mára a támogatásuk teljesen megszűnt, vagy jobb esetben csak 5,10, vagy akár 20-szor kevesebb támogatást kapnak, mint hat évvel ezelőtt. A 22 országos rendezvényünkből, mindössze háromnál mutathatunk ki némi támogatási többletet. A többinél gyakorlatilag a megszűnésükkel azonos értékű támogatás lett megítélve. Az Országos Tanácsunk legutóbbi ülésén az a döntés született, hogy az új megválasztott Országos Elnökség a 2013-as támogatási rendszer meghirdetése után, haladéktalanul kezdjen tárgyalásokat az illetékes kisebbségügyi kormánybiztossal, mert a helyzet tarthatatlan és a jövőre nézve teljességgel bizonytalan. Hisszük, hogy nem lehet érdeke senkinek ebben az országban, hogy kicsinyesség, sértődöttség vagy éppen személyes bosszú írja felül a tisztességes munkát, mert erre hosszú távon kisebbségi kultúrát építeni nem lehet, leginkább csak leépíteni.
Az, hogy a Csemadok tulajdonában lévő ingatlanok milyen állapotban vannak és hogy felújításukhoz mennyi pénzre lenne szükség akár külön fejezetet is megérdemelne, abban a tudatban, hogy a szlovák-magyar kisebbségi vegyes bizottságok ülésein és jegyzőkönyveiben ez már évek óta szereplő téma, hiszen miközben a magyar állam százmillió forintnyi nagyságrendben támogatja a magyarországi szlovák kisebbség intézményeit, ingatlanjai felújítását, addig a szlovák kormány egyetlen fillérrel sem hajlandó ugyanezt megtenni a lélekszámában és adófizetési hozzájárulásaiban többszörösen nagyobb magyar kisebbség esetében. Pedig hacsak az egyenlőség elvét követné, már megoldhatná ezt a problémát is a szlovák kormány. Itt kell kiemelnem azt a támogatását, amit két európai parlamenti képviselőnktől, Bauer Edit asszonytól és Mészáros Alajos professzortól kapunk évek óta, akik irodát tartanak fenn pozsonyi székházunkban, és komoly bérleti díjjal támogatják az ingatlan fenntartását. De köszönetet kell mondanunk a helyi vállalkozóinknak, önkormányzatainknak, és nem utolsó sorban azon önfeláldozó és önkéntes munkát végző tagjainknak, akik a mindennapokban zászlóként viszik a vállukon a szövetség terheit mind anyagiakban, mind eszmeiségben. Ők a biztosíték arra, hogy a szövetség élni fog, mert mindent le lehet cserélni, meg lehet szüntetni, el lehet lehetetleníteni, de a dolgozni, értéket teremteni tudó és akaró embert nem tudják leváltani.
Tisztelt Közgyűlés!
Ebben az értékvesztett világban egy kulturális, társadalmi és emberi értékeket közvetítő szövetség súlya abban mérhető, amennyire komolyan veszi önmagát és munkáját, de abban is, hogy ezt a munkát külső szemlélők hogyan értékelik. A 63 éves s kulturális szövetség ebben is példamutató, zászlóvivő, hiszen a felvidéki magyarság életét meghatározó szinte valamennyi kérdéshez rendszeresen hozzászól, érdekvédelmet vállal, cselekszik. Ennek a munkának az értékét emeli a tavaly, szövetségünk számára megítélt Bethlen Gábor Díj, melyet a magyar parlament alelnökétől, a Bethlen Alapítvány elnökétől, Lezsák Sándor úrtól vehettünk át, az Országházban. De ezt az elismerést, növeli az a látogatás is, melyet a Magyarország volt köztársasági elnökének, Schmitt Pál úrnak köszönhetünk szövetségünk pozsonyi székházában. A biztató szavaikból, a kitüntetésből erőt merítünk a mindennapi munkánkhoz.
A Csemadok aktív szerepet vállal a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának munkájában is, melynek keretén belül számtalan társadalmi-politikai kérdésben állást foglal, és részt vesz azon tárgyalásokon, melyek a közösségünk jövőjéről folynak az SzK kormányával és európai politikusokkal. A SzK Kisebbségi Tanácsának munkájában, elnöki szinten, választások útján képviseli a szövetség és a szlovákiai magyarság érdekeit, s emeli fel a szavát minden esetben, amikor jogsértésre vagy hátrányos helyzetű megkülönböztetésre kerül sor az állam részéről. Büszke vagyok arra, hogy 2010-ben, kezdeményezésemre került sor Ipolynyéken a Szlovákiában őshonos kisebbségek, a ruszinok, ukránok, magyarok, németek csehek és romák találkozójára, melyen egy olyan, előremutató, a kisebbségi politika területén párját ritkító közös dokumentum elfogadására és aláírására került sor, mely európai szinten mutat utat a kisebbségpolitika területén. Ezt az elmúlt két évtizedben egyetlen politikai pártnak sem sikerült elérnie a kisebbségi politizálás területén s ez azt is jelzi, a Csemadoknak különleges szerepe, különleges lehetősége van társadalmi szerepén belül, hogy olyan megbeszéléseket, tárgyalásokat folytasson a többi kisebbség képviselőjével, mely emeli rangját, erejét, elismertségét. Ezt az utat folytatni kell, s Győry Dezsővel vallhatjuk: ,,én minden népet féltek attól, amitől féltem az enyém”. Folytatni kell a gyümölcsöző együttműködést, a Kárpát-hazában lévő testvérszervezeteinkkel, legalább olyan szinten, mint ahogyan a muravidéki magyarság intézményeivel együttműködünk hosszú évek óta. Közös rendezvényeket, terveket, faladatokat kell megvalósítanunk a jövőben is, hiszen a kölcsönös barátság, egymás munkájának megismerése erősít bennünket nemzetben, hazában, testvériségben. A munka, amit vállaltunk nem kisebb, mint a megmaradás biztosítása a szülőföldön, nyelvben, kultúrában, hagyományokban.
Kedves barátaim, tisztelt vendégek!
Amikor a kilencvenes évek elején a Magyarok Világkongresszusán abban az élményben volt részem, hogy kezet foghattam Teller Ede világhírű fizikussal, a mai napig megmaradt bennem a kongresszuson elmondott beszéde. Azt mondta, hogy a jövő, melynek az útjára léptünk egészen más lesz, mint amilyen eddig volt. Igaza lett, azzal, hogy úgy érzem nemsokára a jövő, melynek útjára lépünk egészen más lesz, mint amit várunk. Merre tovább? Vajon mi lesz egy kisebbségi létben őrlődő kulturális szövetség jövője? Én bizakodó vagyok. Hiszem azt, hogy a globalizálódó világ megáll, és ráeszmél arra, hogy az ember nem uralkodhat a természet fölött, és újra visszatér egy emberibb, élhetőbb világképhez. És ebben az új világban lesz szerepe a hagyománynak és a kultúrának. Mi több nem szerepe lesz, hanem feladata. Szükség lesz a kemencék felfűtött melegére, melyben a nagymamák keze által dagasztott kenyér megsül, és új életre kel. A búzára, mely belehal, hogy liszt legyen, s majd kenyeret süthessenek a porából. Szükség lesz a mesteremberek dolgos kezére, a kézművesek munkájára, s talán egyszer újra visszaáll az a világrend, melyet Isten teremtett számunkra. Sót párlunk és vásznat szövünk, s míg kicsinyítnek, lassan felnövünk.
Mi maradt még hátra? Talán egy vallomás és egy köszönet. Amit tudtam, megtettem.
Köszönöm az édesanyám szeretetét, mosolyát, simítását, tejének melegét, édesapám példamutatását, hogy csak a tisztességes, becsületes munkával érhető el eredmény. A kultúra szeretetét, melyet gyermekkoromban belém oltottak. Őket hordozom a szívemben, míg élek. Köszönöm a szülőföld útravalóját, melynek minden ízét emberségre, alázatra váltottam. Köszönöm a családnak a türelmet és a kitartást, mellyel mögöttem álltak, hogy nem kellett meginognom, és szeretetükből erőt meríthettem kételyeimben. Köszönöm a sorsnak, hogy lehetővé tette számomra ebben a nehéz időben szolgálni azt a közösséget, amelyet legjobban szeretek. Köszönöm a közösségnek, mely befogadott, és rám bízta azt a munkát, melyet csak így, együtt tudtunk elvégezni.
A munka azonban folytatódik. Az élet új kihívásokat állít elénk. Ennek meg kell felelnünk. Kinek-kinek a maga helyén, hordozva azt a keresztet, melyet a Teremtő tett a vállainkra. Nehéz, de tündöklő teher ez, hiszen egy nemzet szolgálata a legnagyobb tisztesség egy nemzetét szerető és féltő ember számára.
Sütő Andrást idézem, aki így ír: ,,Ha igyekezetemnek és álmatlan éjszakáim írott gyötrelmeinek csak oly zsenge nyoma, emléke marad bár, mint friss havon a felszálló madáré: ez talán már mentség arra, hogy kis ideig én is itt voltam veletek, sorstársaimmal együtt egy térkép mögé kényszerült Nagyfejedelemségben, amelyet oly sokszor jártunk be közösen az emberi igazság, méltányosság , a félelem és megaláztatás nélküli élet vágyának, az emlékezés örök jogának álomfogatán.”
Köszönöm nektek, hogy veletek lehettem, és hogy szolgálhattam azt a nagy ügyet, melyet nemzetnek hívnak. A Csemadokos úgy éli életét, és úgy is hal meg, mint a fák. Állva. Fejét még a nap felé tartva, gyökereit az anyaföldbe süllyesztve. Szálegyenesen.
Köszönök nektek mindent.
Hrubík Béla, a Csemadok országos elnöke
Elhangzott 2012. október 20-án, Ipolynyéken
Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”36087,36031,36063,36184″}
