Zirig Árpádot, az embert, a költőt valami módon és valami okból mindig egy javakat termő és óvó Kertbe helyezi el képzeletem, a szépségnek és a szabadságnak, a kincseknek és a bőségnek egy olyan édenébe, mely a természet ajándékainak sokféleségét, jóságát, pompájának sokaságát nézve egyet és egészet alkot. Szép ez a Királyság, ez a Kert magában is, miként a Teremtő kezéből kikerült, de történelmivé: élhetővé és lelkivé az alkotó emberi kéz formálta. Az a kéz, amely már kora hajnalban „kékre kaszálja” az eget, s amely kézből a verejtékes munka nyomán „görcsös akácfa nő.”
Az a kéz, amely megteremti „a szerelem súlyos gyümölcseit”, meg a „bort, a kenyeret és a csillagokat”, hogy legyen az embernek emberséges élete. Az a kéz, mely áldásra emelkedhet, de a föld kirablása által átokká is válhat. Ezért a költő joggal kérdezheti, hogy amikor eme életet óvó és adó Kertben, ebben a Hazában, ínséges időkben a „morcos szél meg az éjt követő jajongó hajnalok hozzászegődnek”, vajon hiheti-e, hogy ismét „eljönnek aranyba metszve a remélt holnapok”?
●
a fák fagyos ágairól némán
a lopakodó idő rám hajol
körbelengnek a szelíd ősök
léptüket hallom a föld alól –
jegyzi fel Zirig Árpád szeretett és féltett Kertjében: legyen az a Duna legnagyobb szigetén megbúvó, gyermekkori beketfai kert, a kis Duna és az öreg Duna ölelte Csallóköz tündérkertje, vagy a Kárpátok hegyei koszorúzta kert, hiszen mindhárom az ő megvallott hazája, az a megölhetetlen Haza, ahol otthon van, otthon kíván lenni, mert itt „szabadabb lehet a madaraknál, s ahol még a fák is szabadok lehetnek”. Ebben a Hazában, ebben a Regnumban gyümölcsök teremnek, és összeérnek az utak: az öröm és a gyász útjai; összeérnek a folyók: a múlt és a jelen folyói, s összeérnek: egymásba kapaszkodnak a föld alatti és föld feletti gyökerek.
Ez a világba táruló Haza az, amelynek földjére a költő „sírva leborulhat”; ez a Haza az, ahol „szél ringatja az út menti kalászokat, a hajlongó pipacsokat, az ég kékjét a földre festő katángokat; ahol hajdan a hullámzó lápok színén gyerekbölcsőként ringatóztak a zsombékok; ahol a látóhatárt nyárfák és jegenyék vonulása vezeti a végtelen felé, mintha az égbe menetelnének, oda, ahol az álomnak és a valóságnak közös az otthona; ez a Haza az, ahol a vajákos asszonyok vén varjakként repülnek a tavak és a botlófüzek fölött; ez az a Haza, s ez az az aranyát csörgető csallóközi róna, ahol eső után jókedvükben repülni látszanak a kukoricások, a lesújtó villámok meztelenre vetkőztetik az akácfákat, az alkony pedig a gyümölcsfák kontya alá fészkel”. És ez a Kert az, ahol a költő a kenyérsütő kemence hamujában fűzfavesszővel tanult meg betűt vetni, a szilva-, dió-, barack-, alma-, meggy- és cseresznyefák sokaságán gyakorolta a számok józanságát és igazát, az évszakokat a barackfa virágzásán, a cseresznyék beérésén ismerte meg, az ősz beköszöntét pedig az jelezte, hogy a „körtefa termésének már nemcsak a belseje vált vérvörössé, hanem a levélzete is bíborba öltözött, mintha a lenyugvó nap rajta feledkezett volna”.
●
Zirig Árpád költészete azt üzeni, hogy az erős lélek nemzetet hordoz, s ezt az erős lelket a belső derű s a botlófűzként egyre zöldbe boruló, megújuló, szívós erő táplálja, mint a „faágakat a törzs és a gyökerek”. Ő „a nap égi útjától” tanulja útját, hogy „elénk tárhassa érett arcát”, s így legyen „több, súlyosabb általa” a Haza, s a „fölsebzett, örökké vérző apai kéz” behegedjen. Költőnk versei tudják, amit Szabó Zoltán Szerelmes földrajza így ír le: az ember minden öncsonkítás és korszerű balítélet ellenére is nemcsak a fajta fia, hanem a táj szülötte is; hogy valóságosabb és hitelesebb a magunk éghajlatáról, a magyar látásmódot nevelő tájról, a magyar kedélyt kialakító földről és égről beszélni, mint a magyarokat saját nemzeti célok felé vezérlő magyarok istenéről.
S azt is tudják a Zirig-versek, hogy a mindenkori ország csupán hatalom és birtoklás, de a Haza, a Kert kultúra: szeretet, szépség, jog, értelem és érzelem – közös emlék a múltból és közös terv a jövőre. Ezért nekünk a kultúra által azt a kicsi és nagy Hazát, azt a kicsi és nagy Kertet, azt a hegy- és vízrajzi térképet, s azt az ölelő karra emlékeztető Hazát, a Kárpátoknak azt az édenét, tündérkertjét kell otthonossá tennünk, melyet a magyar nép – is – évszázadok óta benépesít.
Zirig Árpád a Kertjéből térben és időben is messzire lát. Látja, hogy a rossz hatalmak miatt a jó szabadságharcaink mindig elvéreznek; emlékszik a gyermekkorában rázuhanó, „a világ legocsmányabb döntései nyomán született”, fenyegető kifejezésekre; felidézi, hogy a komisszár, a kitelepítés, reszlovakizáció, vagyonelkobzás szavak kísértetként járták be a falut, „mint a temetőnk mögötti nagy nyárfák lombkoronájából a varjak károgása”, s amely szavak nyomán idegen családok érkeztek mustrálgatni a kitelepítendő magyar családok házait; látja a költő azt, hogy bennünket „őseinkben ezer évig tanítottak félni”, így a némán tűrők „dossziékba rakhatók”, miközben „némelyek magasabb polcra kerülnek”, mindenekelőtt a „bólogatók”, akiknek „birkaénekét a szél terelgeti a Kárpátokban”, olyan elcsattanó Júdás-csókok közepette, melyek miatt e tájon „szenny tapad a szavakhoz s a rögökhöz”. De „élni kell mégis, igaz haraggal”, „az első szótól az utolsó káromkodásig”, hogy ne legyen „visszafelé is mérgezett az idő”, „ne dideregjünk mostoha otthontalanságban”, „Európa ne a hazátlanságunk legyen”, s elveszett hitünk miatt „a keresztúti pléhkrisztusnak ne legyen rozsdától véres a homloka”.
●
a trónusokat kancsal angyalok
őrzik
énekelnek a világot megfertőzik –
írja a költő a gyökereinket megnyirbálni, kitépni akaró ármányról s annak kitüntetettjeiről: az agitátorokról, a maszkot viselő farizeusokról, a történelem meghamisítóiról, akik miatt „megférgesedik a jelen s a jövőt elfedi a csizmaként kiglancolt történelem”. Ezért üzeni gyermekeinek-gyermekeinknek, s általuk egy önmagáról tudni akaró és élni kívánó közösségnek, hogy „hitük zöld ága megmaradjon”, hiszen „villámlik mindig a Duna-parton / pengeéles minden hajnal / és minden alkony”: ráül a házaink homlokzatára „a kertek alól lopakodó sötét”, el- és kirabolni igyekezvén a Kertet, a Hazát.
●
Kertjében a költő eljátszik a gondolattal, miszerint az állatok bár idomíthatók, ő – ha olykor állatként bántak is vele az új honfoglalók – végül is „idomíthatatlan maradt” s kitörni igyekezett a hallgatás sziklabörtönéből – 1968 vastüdővel ziháló tankcsordái, s az ezt követő kiközösítés ellenére, dacolva az elfogyó barátok szülte fájdalommal, a verésekkel kísért vallatásokkal, még a templomokban és az iskolákban is jelenlévő, a magyar zászlót magyar gyerekekkel megtapostató gyalázattal és cselszövéssel, bízva a „jövő feltámadásában”. Annak ellenére, hogy a forradalom felfalja saját gyermekeit, s 1989–1990 nagyvárosainak utcáin még karácsonykor is „patkány, rendőr / tank oson / keselyűket ringat az éjszaka / a hold megfagyott kőmadár / kisjézust várnak s helyette / megszületik a halál”, miközben „az egységre, testvériségre / felszólító gyűrött plakátokat / a sáros fölbontott utcák kövezetén / görgeti a szél”; mi több, költőnk annak ellenére is dacol, hogy:
nekem s kortársaimnak
mély gödröt ástak
gyömöszölt belé ország
pribék párt és eszme
de hol egy kéz hol egy láb
mindig kinnmaradt
csak az arc nem bírt
a felszínre törni
●
Csiki László írja az erdélyi Lászlóffy Aladárról: verseivel a költő „megmutatta, hogy lehet, ha nem szabad is” élni és írni. Elmondható ez Zirig Árpádról is, hiszen valamennyi igaz költőre érvényes: amíg ők lesznek és a remény erejével tollat fognak, a hűséges szavak, a szabadság eme katonái mindig fegyverbe hívhatók – éppen azok által, akik hisznek a szó erejében, a szabadságban, maguk és nemzetük önmegvalósításában. Hiszen kezdetben volt az Ige: „a szavak készen állnak az idők kezdete óta. Amolyan szabadcsapatként, betiltva, elhallgatva, néha a legjobbaktól is elfeledve, hamvukba holt könyvtárakból kimenekülten, s halálig szabadon”.
S ha már Lászlóffy Aladárt említettem, róla szólva írtam le egykor, hogy nem könnyű és nem is célszerű bölcsen magyarázni a költészetet, mert akkor mire való maga a költészet, mire való az életmű mint a Kerttel, a Hazával való eggyé égésnek, a létnek, az időnek és az időtlenségnek, s benne a történelemnek, a belső és külső szabadságnak a megszólaltatása. Hiszen ha a vers – a kor által a költő arcvonásaiba rajzolt anyajegyként – az együttérzés, a megértés és megismerés csodája, ha a vers célja, hogy kitudódjék a világ, s benne a mi világunk, akkor a költő dolga, drámája az, hogy írjon: tolmácsolja önnön – s azon keresztül közössége – válságait és megpróbáltatásait, azt, amit e válságok és megpróbáltatások nyomán megtapasztalt a sorsról és a létről.
Zirig Árpád egyik versében arra kéri a teremtő Lelket, illetve hát az emberi örök jelenlétet, hogy fogadja őt méhébe és szeresse. Majd e négy sort teszi hozzá:
Ölelkező szavaimmal
vallattam sorsunk, a sorsot –
anyaszavak, tartsatok meg,
kísérjetek, rendületlen dolgok.
Úgy legyen.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”47574,46510,44669″}
