„Az Úristen a magyart nem szériaembernek teremtette. Még az apraját sem, nem hogy a nagyját. Teleki Pál sem tartozott a szériaemberek sorába. /…./ Gyakran panaszolta szűkebb körben, mennyire elkeseríti őt, hogy a nemzet nem akar vagy nem tud eléggé magyar lenni. De nyilvános beszédeiből is ritkán felejtette ki a figyelmeztetést magyar életformánk, függetlenségünk féltékeny őrzésére. /…./ Elcsüggesztette nemzedékünk belső hiányosságainak látványa. /…./ Gyakran ejtett keserű szavakat arról, hogy nemzedékünket nem érzi elég erősnek és készültnek, főleg lelkileg egy nagy magyar történelmi erőfeszítésre. Mintha ezt a szakadékot nemzeti hivatás és tényleges nemzeti erő és lelki készültség között akarta volna áthidalni a maga halálugrásával Teleki Pál!”
Nyolcvan évvel ezelőtt jelentek meg ezek a sorok Bajcsy-Zsilinszky Endre tollából (Bajcsy-Zsilinszky Endre: Nagy magyart temetünk. Független Magyarország 1941. április 7., 5. o.). Ezen a napon helyezték végső nyugalomra Magyarország tragikus körülmények között elhunyt miniszterelnökét, Teleki Pált, a jeles földrajztudóst és tanárt, aki másfél évvel korábban a kassai püspök beiktatásakor mint „Rákóczi földjének fia” köszöntötte az új főpásztort.
*
Tudós volt, tanár. Kormányfőként is tanár maradt. Sokszor mondta, a nemzetet nevelni kell. Magyarságra, erkölcsre, fegyelemre. 1939. február 22-én – miniszterelnöki bemutatkozó beszédében, a képviselőházban – így fogalmazott:.
„Úgy érzem, utat kell mutatnom és különösen az az érzés tölt el, hogy a lelkeket kell új útra vezetnem. (…) Úgy érzem, a tanítói mivoltomat nem szabad levetnem, amikor idejövök. (…) Elsősorban úgy érzem, hogy ez kötelességem. Neveléssel kell megtartani a lelkek egységét az országban szerteszét, kicsinyeknél és nagyoknál egyaránt. /…./ Nem az a fontos, hogy holnapután reggel minden rendben legyen. Nem az a fontos, hogy két hét múlva jól éljünk már. (…) Az a fontos, hogy mindenikünk úgy éljen és azzal az érzéssel haljon meg, ha Isten egyszer innen elszólítja, hogy nemzedékek után is mi fogunk élni itt e földön: szabad magyarok.”
Gróf Teleki Pál szobra Balatonbogláron, Rieger Tibor alkotása (Kép: Wikipédia)
Már bemutatkozó beszédében megfogalmazta azt a gondolatát, amelyet később oly sokszor, oly sokan idéztek: a magyarság járjon a maga lábán, ne idegen mintákat utánozzon. A magyarság Európa része, s éppen az a feladata, hogy a magyar hagyományok ápolásával éljen az európai népek közösségében. Mai divatos kifejezéssel élve: Teleki gróf a nemzetek Európájában hitt, s nem abban, amit ma egyesek szorgalmaznak, a föderális, minden egyedi, nemzeti színt mellőző Európában.
Halála előtt néhány nappal Szatmárnémetiben járt. Itt is a tanár, a nevelő szólt belőle, nem a politikus. Bevezetőül ezt mondta:
„Az egyik ok, amely idehozott, hogy úgy mondjam az igazmondó magyar emberé, akinek sok mindenről sokak számára meg kell mondani az igazat, amit én egyrészt már deresedő korom, másrészt pedig a politika mesterségétől való irtózásom miatt könnyebben szoktam megmondani.”
(Nemzeti Újság 1941. március 28., 5. o.)
Teleki Pál nem véletlenül hangoztatta oly sokszor a magyarság és kereszténység egységét. Politikusként is az örök erkölcsi elvek embere maradt.
*
Katolikus volt, Egyházának hű fia. Közeli ismerőse, Madarász István kassai püspök beiktatásán – 1939. szeptember 16-án – ő is („mint Rákóczi földjének fia /…/ és mint az anyaszentegyház hű fia”) köszöntötte az új főpapot, s beszédében a hit megtartó erejéről szólt:
„E nehéz történelmi időkben, az elemek dúlása és az eszmék harcai közepette a gondolkodó ember lelke valahogy visszaszáll az örök valósághoz, az örök igazságokhoz, a maradandó eszmékhez, az örök intézményekhez és ezzel az Anyaszentegyházhoz. A hit ma legerősebb várunk. A hit az, amely átsegít a nehézségeken, amely erőt ad a küzdelmekben, legyenek azok az észnek, a szívnek vagy a karnak a küzdelmei. S mikor a világ minden vonatkozásban harcban áll s az ember kicsit magába száll, akkor egészen kicsiny lesz, meglátja, hogy minden a világon mulandó s hogy a hitnek az ereje mennyire egyedüli, mely átsegíthet egy ilyen nehéz korban, mint amilyen a mai.”
(Magyar Nemzet 1939. szeptember 17., 6. o.)
Teleki, aki a magyar cserkészmozgalomban is szerepet vállalt (főcserkész volt), szeretett a fiatalok körében időzni. Madarász püspök beiktatása előtt egy hónappal – Losoncon, 1939. augusztus 13-án – a Keresztény Ifjúsági Egyesületek országos konferenciáján hosszabb beszédet mondott, amelyben a keresztény hit és az erkölcs fontosságát hangsúlyozta:
„A XIX. század valahogyan úgy tanította, hogy a személyiség nem az emberből, hanem az anyagából áll, s az anyagiasság, a materializmus, a nemzetközi szocializmus részekre bontotta az emberiséget és az embert. Ez a személyiség nem kell nekünk. Az a személyiség kell, amely a kereszténységet jelenti, amely ha erős bennünk, összetart. /…./
Elsősorban vallásosnak és erkölcsösnek kell lennünk. Én a tudomány mesterségét szolgálom immár néhány évtizede és az ember minél többet tud, annál szerényebb lesz, mert a vallás nem más a tudás számára, mint a megismerése a végtelennel szemben annak, hogy végesek vagyunk.”
Kép: Wikipédia
Befejezésül álljon itt egy fontos, személyes visszaemlékezés. Egy hiteles tanúé.
Tragikus halála előtt néhány órával – 1941. április másodikán, este – a budapesti Szent István-bazilikában lelkigyakorlaton vett részt Teleki Pál. Gyóntatója, Witz Béla, a bazilika plébánosa – aki ma nyolcvan éve, nagyhét első napján, a temetőben, az egyházi szertartást végezte – több mint két évvel a tragédia után, 1943. október 21-én, a Középponti Katolikus Körben tartott emlékbeszédében így emlékezett Teleki gróffal történt utolsó találkozására:
„Szerdán, április másodikán, este megérkezik a bazilikába. Minden ceremónia és fogadtatás nélkül, mint a többi cserkésztiszt jön be a kápolnába. Úgyszólván minden hely elfoglalva. Az első sorban ülők rögtön helyet kínáltak neki. Mi sem természetesebb, nem fogadja el. Mindent meglátó szemével észreveszi, hogy a második sorban, a legvégén még van egy hely. Már el is foglalja azt a helyet, amit ma egy ezüst tábla jelez: itt hallgatta utolsó lelkigyakorlatát a legmagyarabb magyar cserkész, gróf Teleki Pál. Szinte mozdulatlanul, szemét a szónokra, Marczell Mihályra szögezve hallgatta végig a szentbeszédet. Utána kihirdettem, hogy a gyóntató főtisztelendő urak már a bazilikában vannak, a szentgyónást ott lehet elvégezni. A cserkésztisztek szép rendjében meg is indulnak a templom felé. Magam is indulóban voltam már, midőn észreveszem, hogy Teleki felém tart. Üdvözlés és egy pár kérdés és felelet után a következőket mondottam: Holnap fél 8-kor lesz a közös szentáldozás, a húsvéti gyónást és áldozást úgyis el szoktad végezni, szép lenne, ha velünk tartanál.
– Gyóntatsz te holnap reggel?
– Igen.
– Akkor én ma este elkészülök a gyónásra és holnap reggel 1/4 8-ra itt leszek. Egy negyed óra alatt, azt hiszem, elvégezzük a szentgyónást és te 1/2 8-kor már misézhetsz.
– Így is lehet, így is jó. De én tudom, hogy milyen fáradt vagy és azt ajánlom, gyónjál meg most és akkor holnap egy negyedórával tovább alhatsz, mert rád fér.
– Azt nem lehet, hiszen most nem készültem a gyónásra.
– Mennyi időd van még ma este?
Kivette óráját és azt felelte, hogy most még van ideje, mert csak 3/4 9-re kell felmennie.
– Ha van időd, akkor csak szépen menj be a templomba a helyedre, készülj el a szentgyónásra, mert azt jobb lesz ma este elvégezni, mint holnap reggel.
– Kérlek, azt nem lehet. A gyónás komoly és szent dolog, azt nem lehet csak úgy összekapkodni.
– Meg lehetsz győződve, hogy ezt én sem akarnám. De ha én mondom, hogy neked 10-15 perc elég az előkészülésre, akkor az elég is, és különben is én arra való vagyok, hogy ha kell, akkor segítsek.
– Tehát szabad nekem azt megtennem, hogy most készülök elő?
– Természetes, hogy szabad.
– Jó, akkor megyek.
És bement ez a fáradt, áldott jó ember a bazilika szentélyébe és két térdre roskadva, fejét tenyerébe hajtva 15 percig készült a húsvéti szentgyónásra.
A gyóntató helyem a főoltár mögött volt, ott gyóntattam a hozzám jövő cserkésztiszteket, akiknek a sorában, miután elkészült, Teleki Pál a 2. sz. cs.cs. tisztje is beállt és elvégezte húsvéti szentgyónását.
Utána, kinn a bazilika előtt fél vagy háromnegyed órát is elsétálva beszélgettünk.
Autója közelében Papp Antal, a Cserkész Szövetség országos elnöke és Éry Emil ügyvezető elnök várakoztak, mert nékik is volt egy-két jelenteni valójuk. Most hozzájuk mentünk. Igen röviden ők is elintézték azt, amit akartak. Teleki már az autó ajtaját nyitja, de egy percre megáll, mond egy anekdotát és azzal beszáll a kocsiba. Indulás előtt azonban az ablakon kiszól: Tehát holnap reggel 1/2 8-kor találkozunk. Emil azután ne reggelizzél, mert reggelit is kapunk itt.
És azután az autó elvitte. Másnap reggel 1/2 8-ra nem érkezett meg. Később sem jött. Mindmáig nem jött. Akik azonban jól ismerték és szerették, azok még mindig várják, mert ő mondotta, hogy 1/2 8-ra vissza fog jönni.”
(Magyar Kurir 1943. október 22. I. kiad., 2-3. o.)
(Szalay László/Felvidék.ma)
