Keresgélve régi levelezésemben, egy boríték került a kezembe. Horváth Mihály halotti értesítése. Pont harmincöt éve történt. Amikor nemrégiben utolsó útjára kísértük Simén Andrást az óbudai temetőbe, eszembe jutott ő is. Azt elfelejtettem, hogy abban a temetőben pihen ő is egy kopjafa alatt.
Amikor megismerkedtünk, közölte, történész. Nevetve mondtam neki, ilyen névvel mi más lehetne?
Az óbudai temetőben jártam a rendszerváltás előtt Szesztay Andrással és a kassai születésű Törzsök Erika szociológussal Bibó István sírjánál. Körbenézegettünk, vajon a titkosszolgálat emberei nem figyelnek-e minket. Nem figyeltek már. Bibó munkásságát a Szabad Európa Rádió ismertette, majd munkáinak egy része Magyarországon is megjelent, ami óriási feltűnést keltett. Lelkesen szívtam magamba a történész esszéinek mondanivalóját. Ő is eszembe jutott a legutóbbi végtisztesség alkalmával.
Misire azért emlékeztem, mert nem sokkal halála előtt vele és Simén Andrással arról beszélgettünk, hogy indítunk egy felvidéki szamizdat folyóiratot.
Az Erdélyben már korábban megindult Ellenpontok c. földalatti lapról tudtam, így fontosnak éreztem, hogy nálunk is jelenjen meg hasonló sajtótermék. Mi is mutassuk meg, létezünk, nem akarunk asszimilálódni és kommunistákká válni. Misivel ebben egyeztünk meg. Andris is részese lett volna ennek. Az ő szamizdatokat terjesztő tevékenységéről akkoriban nem tudtam semmit.
Misi 1988. június 5-én, reggel Abroncsoson felült a motorkerékpárjára. Mögötte barátnője ült. Elengedte a kormányt. A lány azt hitte, bolondozik, mint sokszor megtette. De ez alkalommal nem ez történt. Az ülésen halt meg. Komoly szívproblémái voltak. A motor felborult. Megdöbbenve álltam meg a helyszínen. Ma kopjafa áll ott, emlékére túrát is szerveztek. A folyóiratból így sajnálatomra nem lett semmi.
Misi a rendszerváltást megelőzően a híres budapesti Rakpart Klub vezetője volt. Négy évig tudott működni, majd betiltották (1986 januárjában). Ez időszak alatt száz vitát szerveztek. Általában százan jártak rendszeresen, de voltak rendezvényeik, melyekre négyszázan is eljöttek. Az ellenzéki fészek otthonában olyan személyiségek adták egymásnak a kilincset, mint Pozsgay Imre, Gombár Csaba, Nyers Rezső, Berend T. Iván, Donáth Ferenc, Boldizsár Iván, Bihari Mihály, Szabó Miklós, Hankiss Elemér, Ferge Zsuzsa, Csepeli György, Papp Zsolt, Csalog Zsolt, Szekfű András, Bácskai Tamás, Bródy András, Árva László, Liska Tibor, Juhász Pál, Antal László, Lengyel László, Major Tamás, Szabó István filmrendező, Somlyó György, Sükösd Mihály,Für Lajos, Ormos Mária, Hanák Péter, M. Kiss Sándor, Borsányi György, Kosáry Domokos akadémikus, Pap Gábor, Lackó Miklós, Vida István, Szabó Miklós. Szociológusok, közgazdászok, filmrendezők, színészek, művészettörténészek, politikusok, írók, költők, történészek… Az említett személyek közül egyesek neve ma is közismert, másoké feledésbe merült, pedig akkor gyakran emlegették őket, a sajtóban is sűrűn szerepeltek.
Néhányszor én is megfordultam ott. Számomra az tette vonzóvá a klubot, hogy a kisebbségi kérdéssel is foglalkoztak, meg a bős-nagymarosi vízlépcsővel (1984).
Misi halála után Béki Gabriella szociológus, a Rakpart Klub vezetőségi tagja búcsúztatta a földalatti/illegális Beszélő c. lap hasábjain. „Lassan szűnőben a bénultság, amit halálának híre keltett. Lassan megszokjuk, hogy nem találkozunk többé összetéveszthetetlen terebélyes termetével. Megszokjuk, ahogy meg kell szokni a kényszerűséget. Eltemettük.
Július 1-jén több mint kétszázan gyűltünk össze az Óbudai temetőben, hogy búcsút vegyünk tőle. A szertartáson a Landini együttes énekelt középkori, egyházi énekeket. Iványi Gábor lelkész búcsúszavai után a Rakpart Klub részéről Zsitek István, a Szabad Kezdeményezések Hálózata nevében Haraszti Miklós mondott beszédet. Vásárhelyi Judit a Duna Alapítvány és a Duna Kör nevében búcsúzott. Elbúcsúztatta Misit a felvidéki születésű Vígh Károly, a Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaság vezetője, és Dénes János is. Az urnát két közeli barátja, Bogárdi Zoltán és Budavári Péter vitték a ravatalozótól a sírhelyig. A barátai faragták a kopjafát is, amely a sírját jelöli. Eltemettük, mégis velünk maradt.
Az értesítés (Fotó: Balassa Zoltán)
Velünk van, mert gondolunk rá, velünk van, mert azt akarjuk folytatni, amit ő kezdett el. Jó lenne beszélgetni vele, meghallgatni a véleményét, kikérni a tanácsát. Jó lenne segíteni őt tengernyi munkájában, hogy kicsivel több jusson neki az alvásra, mint 3-4 óra.
Az ő szavaival szólva: a demokratikus véleménymondás szigetét akarta megteremteni az antidemokratizmus tengerében, és ez csak drasztikus önkizsákmányolás árán sikerülhetett. Szűkösen élt, a civil társadalom élesztgetésén fáradozni nem anyagi hasznot hajtó tevékenység.
Nemzetben gondolkodott – nem vett tudomást határokról. Rendszeresen eljárt a csehszlovákiai magyar fiatalok kulturális rendezvényeire, részt vett a hagyományos felvidéki kerékpártúrákon és művelődési táborokban.
Erdélybe is gyakran utazott, amíg tehette. Rengeteg barátja és ismerőse volt. Sokakkal levelezett. Ezek a levelek – halála óta kiváltképp – becsesek számunkra. Igaz, Misi varázslatos «fegyvere» az élőszó volt. Mindig szelíden és bölcsként szólt. Pedig csak harmincöt éves volt, amikor meghalt.
A trükknek, amit kitalált – hogy kimondja hangosan, amit gondol – csodálatos hatása volt az emberekre, akik megszokták már, hogy hangosan csak hazudni szabad. Megérezték, és érzéseikre hallgatva elhitték, hogy a reménytelennek látszó dolgokért is érdemes szót emelni, a reménytelennek tűnő harcokat is vállalni kell.” Ez az írás akkor nem jutott el hozzám.
Most kezembe került ebből az alkalomból az a néhány sor is, amelyeket hozzá intéztem: „Kedves Mihály! Búcsúzni jöttünk Tőled, bár jó néhányan csak lélekben lehetünk a sírodnál. A Styx csónakosának ladikjára hirtelen hajtottál rá s ő már vissza nem enged. Hiányozni fogsz, mert számítottunk rád sorsunk jobbra fordításának férfias munkájában. Nehéz lesz nélküled, mert minden munkás kézre szükségünk van, hogy építsük a türelem, tolerancia és jó szándék aranyhídját a vérzivataros és testvérgyilkoló századok fölé, népek, emberek és eszmék közé. Te ezen a hídon nem fogsz már átmenni, amelynek építéséhez hozzájárultál tehetséged szerint. Mi sem tudhatjuk, befejezzük-e? A történelmi széljárás kegyes lesz-e hozzánk? De ígérjük, hogy csekély erőinket összefogjuk s építjük rendíthetetlenül tovább, hogy nyugodtan pihenhess.
Mi, akik nem jöhettünk el, Márai Sándor szavaival tarisznyázhatunk csak fel: «Egy életen át következetesen nem beleegyezni abba, ami az emberek hazugsága, nagyobb hősiesség, mint alkalmilag hangosan s mellveregetve tiltakozni ellene.» S ahogy tovatűnsz az ezüstoszlopok között, a kassai író Téged igazol: «…így szól hozzád az élet, minden nap, minden pillanatban –, megpihenni hív, kéjelegni, szórakozni, kielégülni a hiúságban és hatalomban. De mikor nem ez a dolgod! Vándor vagy és minden nap tovább kell menned. Nem tudhatod, meddig élsz, s egyáltalán lesz-e időd utad végcéljához, lelked és az isteni megismeréséhez? Ezért menj minden nap tovább, sebes lábakkal és szegényen is: Mert vándor vagy!» Vándor! Isten nyugosztaljon!”
Életünk végéig gondolunk Rád, Misi!
(Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
