1938. november 2-a a XX. századi magyar történelem egyik legszebb napja, amely sokkal inkább jelképezhetné nemzeti összetartozásunkat, semmint június 4-i nemzeti gyásznapunk, hiszen az első bécsi döntés révén a trianoni igazságtalanság egy része jóvátételt nyert, az idegen impérium alatt maradt nemzetrészeinknek pedig reményt adott arra, hogy eljön az idő, amikor a magyar haza „a szerető anya gondoskodásával” őket is keblére öleli.
1938 nyarának végén a Harmadik Birodalom már a cseh uralom alatt lévő Szudétavidék visszaszerzésére készülődött. Ekkor került sor a kieli flottaparádéra, ahol a Führer arra akarta rávenni vitéz nagybányai Horthy Miklóst, hogy a Magyar Királyság támadja meg a csehszlovákokat, amiért cserébe német támogatást ígért az északi szomszédunkkal szembeni revíziós igényünk tekintetében.
Ám a kormányzó az újabb világháború kirobbantásának felelősségére és a Magyar Királyi Honvédség felkészületlenségére hivatkozva határozottan nemet mondott, ami tovább fokozta Adolf Hitler magyarok iránti ellenszenvét.
Olyannyira, hogy a négyhatalmi döntés eredményeként hamarosan létrejött müncheni egyezmény záradékába csupán a véletlennek köszönhetően került bele azon kitétel, hogy a csehszlovákok vitás területi kérdéseiket tárgyalás útján rendezzék a magyarokkal és a lengyelekkel.
A véletlen pedig abból adódott, hogy az „ügybuzgó diplomata”, gróf körösszeghi és adorjáni Csáky István a történelmi napok során összefutott Münchenben az olasz külügyminiszterrel, gróf Galeazzo Cianóval, így a „magyar ügy” is napirenden maradt. Erről Újpétery Elemérnél olvashatjuk az alábbiakat: „(…) egy utolsó kísérletet tettünk. Ez aligha szerepel a korabeli okmányokban, de én tanúsíthatom. (…) Csáky jól ismerte Cianót. Vagy legalábbis azt hitte. Teljes titokban megjelent a müncheni konferencia előtt Münchenben. Cianót kereste, de hiába. Végül is, a rendőrkordont áttörve, elérte az olasz külügyminisztert, amint az a lépcsőn fölfelé menet a döntő konferenciára sietett. Ciano nem tudott ez elől a találkozás elől kitérni.
Csáky rövid pillanatok alatt azt kérte az olasz külügyminisztertől, hogy Olaszország mint Magyarország barátja legalább annyit javasoljon, hogy a magyar felvidéki területi követelések szerepeljenek a záró kommünikében.
Ciano ezt, inkább félvállról, megígérte. Az ő fellépésének köszönhettük, hogy a négy nagyhatalom a záró kommünikében a magyar revíziós követelésekről is említést tett.”
Horthy Miklós kormányzó Kassán. Képeslap (Forrás: Babucs Zoltán gyűjteménye)
A varsói magyar katonai attasé, vitéz ebesfalvi Lengyel Béla vezérkari alezredes visszaemlékezése szerint a komáromi vármegyeházán 1938. október 8-án „(…) Kánya Kálmán magyar királyi külügyminiszter előbb franciául szólalt fel, de utána mindjárt [dr. Jozef] Tiso szlovák miniszterelnök emelkedett szólásra, és javaslatára a tárgyaló felek megállapodtak a magyar tárgyaló nyelv alkalmazásában.”
Az eseményen jelen lévő dr. Kapy Rezső újságíró erre másként emlékezett: „(…) a kölcsönös bemutatkozás és a megbízólevelek átadása után a delegátusok helyet foglaltak a zöld asztalnál. Teleki Pál gróf [széki, vallás- és közoktatásügyi miniszter] mindenekelőtt udvariasan megkérdezte a cseh, illetőleg a szlovák megbízottakat:
– Milyen nyelven óhajtanak tárgyalni az urak, mert nekünk tökéletesen mindegy.
A kerek, piros arcú, papi civilruhát viselő Tiso összesúgott bizottsága tagjaival, meg a cseh egyenruhás tisztekkel, azután zavart mosollyal adta meg a választ:
– Legjobb lenne kérem magyarul, mert azt valamennyien értjük.”
Az 1938. október 13-án megfeneklett magyar–csehszlovák tárgyalásokat követően, még a német–olasz döntőbíráskodás előtt, 1938. október 27–30. között Rómában került sor a csehszlovák kérdéssel kapcsolatos német–olasz tárgyalásokra. Az angolok és a franciák érdektelenséget mutattak a térség iránt, nem vettek részt a területrendezésben, annál is inkább, mert így akartak kibújni a trianoni békediktátum történelmi felelőssége alól. Mivel a németek jobban ismerték a közép-európai viszonyokat, Ciano számára szükségesnek látszott felkészülni, hogy jó döntőbíróként léphessen fel. Ekkor kért bizalmas úton segítséget gróf széki Teleki Páltól, kijelentve:
„Ebben a párharcban én szeretnék az alapos német lenni, és szeretném, ha Ribbentrop lenne a felületes olasz.”
Rónai András térképésztől tudjuk, hogy a budapesti Államtudományi Intézet munkatársaiból állítottak össze egy bizottságot, amely a Felvidék néprajzi és földrajzi viszonyainak megismerése tekintetében volt Ciano gróf segítségére.
A képeslap hátoldala emlékbélyegzővel (Forrás: Babucs Zoltán gyűjteménye)
Rónai a felkészítő bizottság tagjaként több érdekességet is feljegyezett: „Egy reggel parancsot kaptunk, hogy készüljünk fel egy többnapos útra. Otthon is csak azt mondhattuk, hogy hivatalos ügyben néhány napra vidékre utazunk. A szükséges térképeket, statisztikákat, hivatalos lapokat, összeállításokat órák alatt összeszedtük, és másnap délelőtt kiautóztunk a budaörsi repülőtérre. Kísérőül kaptuk a Külügyminisztériumból Újpétery Elemér miniszteri titkárt. Közölték velünk, hogy római követségünkre megyünk, onnan [báró] Villani [Frigyes] követ átkísér a külügyminisztériumba, a Chigi-palotába, ahol délután öt órakor Ciano külügyminiszter vár. Pontosan kell érkeznünk, és minden percet kihasználnunk: a bécsi döntésig csak néhány nap áll rendelkezésre.”
Kalandregénybe illó módon, repülőgépen és személyautón jutottak el Rómába, és 1938. október 30-án a megadott időben értek az olasz külügyminisztériumba.
„Ciano bűbájos csevegő volt, de lényeges dolgokban komoly. (…)
Ciano és Mussolini komolyan vették a magyarkérdést. A Kárpát-medence népei közül a magyarokat érezték magukhoz legközelebb, és tőlük vártak igaz barátságot. Pedig a románok körüludvarolták őket mint vérrokonokat (…)
Ciano remek franciasággal kifejtette nekünk, hogy Magyarország nem nagy tétel az Európa-politikában, de a német–olasz szövetség erőpróbáin, a közép-európai kis államok ingatag együttesében nem jelentéktelen erő.
A most megindult közép-európai zajlásban Magyarország megerősödése olasz érdek. Ennek az érdeknek az adott helyzetben nem szabad németellenes élt adni.
Olaszország Németország szövetségese, bár nyugatról sok csábításnak van kitéve. Nem is ért mindenben teljesen egyet szövetségesével, de e pillanatban a reálpolitika e szövetség mellett szól. A fejtegetések bizalmas hangja, nem hivatalos jellege bennünk azt az érzést keltette, hogy e pillanatban minden így van, de másképp is lehet. Konkrét dolgokban érvényesíthetjük érdekeinket, de a jövő még sokféle eshetőséget rejtegethet. Érzésünk szerint ez az ízig-vérig diplomata arra is gondolt, hogy fejtegetései a mi indiszkréciónk folytán a németek fülébe is eljuthatnak, és talán nem árt egy ilyen messzi kézről adott figyelmeztetés: Olaszországnak még van játéklehetősége. Ciano mindhármunkat lenyűgözött. [A titkára,] Cesaro viszont kegyetlenül megdolgoztatott. Ez az egyáltalán nem olaszos olasz okosan kérdezett, nagyszerűen válogatta meg a feljegyezni érdemes adatokat. Hol van jelentős ellentét a két ország statisztikája között, hol nincs? Mik lehetnek a vitapontok, és milyen érveket sorolhat fel egyik és másik fél? Mik az igazán fájó pontok az egyik vagy a másik fél részéről? Jegyzett, kérdezett, jegyzett, kérdezett késő éjszakáig.
Másnap még egyszer összeültünk vele, kiegészítette éjszaka átvizsgált feljegyzéseit. Ezzel feladatunk végére jutottunk. (…)
Mit végeztünk? A későbbi napok azt mutatták, nem keveset.
Ciano kitűnő ismerője lett a magyar–szlovák nyelvhatárnak, Magyarország és a Felvidék földrajzának, közállapotainak, felülmúlta nemcsak német kollégáját, hanem annak szakértőit is.
Dátumokat, adatokat fejből citált, ismerte azok magyar és cseh forrásait, olyan részletességgel ismerte a politikai és a nyelvhatár vonalát, hogy a leginkább vitatott területeket fejből le tudta rajzolni.
Nagy része volt abban, hogy az 1938. november 2-i döntés nyelvi területi szempontból feddhetetlen, megtámadhatatlan határt vont meg Magyarország és Csehszlovákia között.
Kassa, Ungvár, Munkács, a Nyitra-mellék egy jó darabja Ciano céltudatosságának és okosságának eredményeként került vissza Magyarországhoz.
A német felet meggyőzte, bár az nem is ellenkezhetett volna: a javaslatok alaposak és elvszerűek voltak.”
Az új határ megrajzolásakor a „(…) két külügyminiszter még jó ideig civakodott, összevissza radírozott és rajzolgatott, mígnem a ceruzák egyre jobban elkoptak és a határvonalak megvastagodtak.”
A vastag, zöld ceruza használata egyes vélemények szerint Ciano magyarbarát húzása volt, ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy az általa meghúzott vonal felső része legyen az új szlovák–magyar határ.
E vonal a valóságban több száz méter széles határsávot jelentett, így a magyar–cseh-szlovák határmegállapító bizottság megállapodása értelmében 1939 márciusának derekán az ott lévő falvak is visszatérhettek a magyar Szent Korona fennhatósága alá.
Babucs Zoltán hadtörténész/Felvidék.ma
