Igék zarándokútjain nehéz időkben – pánikredukáló imák, Igék oltalmában
Ha elkészítenénk az idő meglepetés-grafikonját, és csak egy hétre koncentrálnánk, akkor az elmúlt hét igencsak hektikus, nyugtalan, kiugró grafikai rajzolatot mutatna. A los angelesi hatalmas étvágyú tűztenger már-már apokaliptikus látványa döbbenetes rajzolatot mutat az amerikai elnök-beiktatás háttereként. Épphogy kezdett megnyugodni a mindennapok szeizmográfja, itthon beütött a váratlan esemény: az iskolákat, gyermekeket, tanárokat, szülőket, egész népünket szorongáshullámmal, értetlenkedéssel töltötte el a terrorfenyegetés. Az imahét kellős közepén villámlásként csapott belénk a kérdés: mennyire vagyunk, vannak gyermekeink, unokáink felkészítve a rendkívüli helyzetekre? Katasztrófák, sokkoló események testközeli átélésére? Mentálisan-lelkileg arra, hogy ilyeneket pánikkezelő pszichotechnikákkal éljenek meg? Amihez a pánikredukáló imádságok, lelkigondozás is hozzátartozik. A keresztyénüldözés történelmi jelenségével évtizedek óta foglalkozom könyveimben, írásaimban. Rögtön felmerült a kérdés: hitoktatásban és gyülekezeti gyermek-, és ifjúsági munkában mennyire tudatosítjuk a ránk bízottakban, hogy „az élet életveszélyes” (Brecht)? Ezernyi módon. Ahogyan a zsoltáros lelki kondicionáló céllal tanította: „Bizony elrejt engem az ő hajlékába a veszedelem napján; eltakar engem sátrának rejtekében, sziklára emel fel engem” (Zsolt 31,21). Mennyire tudtunk ökumenikus imahetünk esti alkalmain spontánul és szent felelősségérzettel imádkozni: „Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy” (Zsolt 23,4). Mennyire bíztuk rá magunkat, miéinket a hit éberségével az Élet Urára, akinek oltalmáról Kálvin vallomása nyomán (Aki az Úrban bízik, még a viharban is nyugodtan alszik) olyan sokféle üzenetes formában készült el a kis szobrocska a tenyérbe rejtett gyermekecskéről? Minden iskolába kiállítanám ezt az oltalmazó biztonságot sugárzó szobrocskát, mert „nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét” (1Tim 1,7). Ilyen nagy kilengést okozó váratlan eseménykor vajon hogyan vizsgázunk mindabból, amit lelkünkbe, emlékezetünkbe fogadtunk a nyugalom és békesség, kiegyensúlyozottság napjaiban? Hogyan vagyunk, vannak gyermekeink lelkileg kondicionálva, felkészítve? Ma, epifánia utáni 3. vasárnapon a Losung Igéje így szól: „A megepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja ki” (Ézs 42,3). Működtetni lelkünkben a próbák idején csak azt tudjuk, ami már ott él bennünk. Jézust a Sátán a pusztában a legkülönfélébb módon kísértette, Ő úgy állt ellen, hogy egyrészt angyalok oltalmazták kívülről, s egyidejűleg megszólaltak lelkében az Igék is, amiket gyermeksége idején atyái hitének Tóra-iskoláiban sajátított el. Gyermekként, felnőttként igazi lelki fegyverré, védőpajzzsá váltak még Nála is az Igék. Mennyire szükséges az ilyen védelem, önvédelem is ifjúságunknak, és a felnőtt generációinknak! Ahogy hallgattam a híradásokat, voltak fontos védelmi, pedagógiai intézkedések, de hiányzott valami: alig utalt valaki arra, hogy a pszichológiai technikákon túl és innen nagyon fontos a belső és külső isteni védelem hittudata. Ez nem a baj bagatellizálása, hanem az isteni lét-, és létezésvédelem tudatosítása abban a védelmi arzenálban, amivel rendelkeznünk kell és élni kell ezzel! Eszembe jutott az is, hogy a hazánkban is olvasott algériai muszlim író, Boualem Sansal 2084 – a világ vége című megrázó regényében felvázolja Európa jövőjének egyfajta lehetséges forgatókönyvét. Sansal egy interjúban kijelentette: a Nyugaton élő muszlimok legalább annyira félnek az „iszlámizálódástól”, mint az európaiak. A félelemkeltés az egyik legerősebb fegyver. Ehhez értenek, s ezzel akarják Európát összezavarni, megosztani a társadalmat, s akkor az, gondolják, majd magától össze fog omlani. A félelem roppantja, rogyasztja meg…
Keresztyén hittörténelmünk rejtett példatárai, a belső ellenállás energiatartalékai
Mindeközben az események kísérőjeként az esti imaalkalmak adták a lelki erőforrást, ellenpontozást, a ha nyugalma nincs, de békessége van Reményik-féle lelki védelmet. Éppen 50 éve készítettem első kulturális interjúmat frissen diplomázott újságíróként a Reformátusok Lapjánál Somogyi József szobrászművésszel, az akkori Zsinat főgondnokával, dunántúli kálvinista művészünkkel. Óriási dolognak tartotta, hogy lelki szemei előtt az egyre sokasodó évek során, a nehéz pillanatokban megjelent pannontáji szülőfaluja messziről felfehérlő kálvinista templomának a képe. Újra átélte ezekben a templom jölelte patyolat-pillanatokban a fehér falak tisztaság-üzenetét, Jézus evangéliumának, bűnbocsátó szeretetének a megtisztító hatásait. Remélhetőleg mai magyar népünk anyaországban és a történelmi hazában hordoz lelkében ilyen életre szóló, patyolat-hatású templomos és istenes, Krisztus-illatú templombelsőket, hitélményeket. Mert akkor lesz belső ellenálláshoz és külső egyensúlyteremtéshez kellő energiánk. Azért imádkoztam az ökumenikus imahéten, hogy ébredjenek fel, elevenedjenek meg lelkünkben gyermekkorunk, ifjúkorunk tiszta, patyolat fehérítő Krisztus-élményei, Ige-élményei, falunk, városunk lelki hajlékainak reményjelző, felfele mutató szép tornyai! Micsoda néma templom misszió ez!
Ökumenikus erőforrások női gyengédségbe, állhatatosságba öltözve
Mily szép és mily gyönyörűséges egyetemes keresztyén hitünk ezernyi rejtett kincstartalékára, példaadására hálával emlékezni. Felidézni egy-két példát a lelki példatárból. Keresztyén létünk aranytartalékaiból. Példának okáért az Énekek Énekéből a tövisek közt élő liliomról (Énekek 2,2), a keresztyén nők helytállásáról: Árva Bethlen Kata, Lorántffy Zsuzsanna, Petrőczi Kata Szidónia, vagy éppen Kálvin felesége, Idelette de Bure, Luther áldozatosan bölcs társának, „doktor Katának” támogató életét. S vége láthatatlan lelki képcsarnokát a gyengébb nem erős képviselőinek, akár zsoltáros szívű nagyanyáinknak. A 2025.-i imahéten protestánsként egy katolikus helytállástörténet villant elém. Azokról, akik hitünk ősegyházi korszakában a mártíroknak lettek Teréz anyái, Maggie Gobranjai. Női mártírokká válva maguk is. Kortalanokká. Ismeretlen korból származó mártírok ő. Például akik a római vértanúk holttesteit gyűjtötték össze és helyezték méltatlanságok, üldözések közepette tisztességes sírba. Potentiana és Praxedis néven emlegetik őket, Rómában nyugosznak. A legenda szerint Pudens, Péter apostol tanítványa volt az édesapjuk. Ami életükben megragadott, az a szülői példaadás ereje és továbbhatása bennük, az életértelem, a földi „küldetés” megtalálásában és boldog gyakorlásában. Félelmetes antikrisztiánus világuk közepette végezték vigasztaló, odahajló, másokért élő, lélekmentő szolgálatukat. A róluk elnevezett római templom hajójának mozaikján a koronájukat Krisztusnak felajánló két női alak feltehetőleg őket ábrázolja. Megtalálták földi létezésük értelmét, mert megtalálták Krisztust. Otthon voltak önmagukban, félelem nélkül. Otthont kínáltak és teremtettek azokban, akik féltek. Ilyen félelemoszlató lelkeket formálhatott nyugtalan napjainkban az imahét is. Amint ezt egy régebbi vallomásban olvashatjuk:
„Az ima nem alkalmi segédeszköz, nem is végső menedék. Az ima a belső ember erős bástyája, vára. Az a lélek, aki ima nélkül próbál élni, olyan, mint a hazátlan ember”. Istené a hálaadás az imahétért és a meghallott igei „kürtzengésért”, a megtalált lelki hazáért!
(Békefy Lajos/Felvidék.ma)
