Az aktuális venezuelai események egy korábbi, tizenkét éves kedves emléket idéznek fel bennem.
Zenei szakíróként elsajátítottam a sajtójegy beszerzésének fondorlatos módjait; szaunában viszont még sohasem szereztem koncertbelépőt. Akkor pedig ez történt. Rendszeres reggeli úszásom után egy csendes, borongós novemberi reggelen, a szaunában terveztem az előttem álló napot. Már készültem kifelé, amikor két kedves, spanyolul beszélő hölgy lépett be a finn fürdő ajtaján. Mediterrán természetességgel társalogtak, s engem is bevontak csevegésükbe. Hamarosan megtudtam, hogy a venezuelai Bolivár Simon Zenei Alapítvány vezetői, s a Caracasi Ifjúsági Zenekarral érkeztek a magyar fővárosba.
Európa hét városában léptek fel, s aznap este a Zeneakadémia nagytermében adtak koncertet. Amikor megtudták, hogy jómagam zenével is foglalkozom, felcsillant a szemük, és meghívtak az esti hangversenyükre. A szaunát elhagyva már tollal a kezemben beszélgettünk, s egy érdekes szociális-kulturális kezdeményezés részleteit ismerhettem meg.
Venezuela csak nevében (Kis Velence) idillikus, a harmincmilliós ország jelentős gazdasági nehézségekkel küzdött már akkor is, s a kulturális élet különösen megsínylette az anyagi gondokat. A zenei életéről semmit nem tudtam, legfeljebb az ismert Korda György-sláger juthatott eszembe Pedróról, a caracasi ananászárusról.
A gőzben újabb információkkal gazdagodtam, a legifjabb nemzedékeknek nyújt felemelkedési lehetőséget az „El Sistema” (Hálózat) program, amelynek köszönhetően mintegy négyszázezer gyerek tanul európai klasszikus zenét. A kezdeményezés negyven évre tekint vissza, megálmodója a híres karmester, zongorista és zenepedagógus: José Antonio Abreu (2018-ban hunyt el).
A köztiszteletnek örvendő muzsikus nem futurisztikus terveket szövögetett, hanem a legelesettebbeknek kínált felemelkedést a zenén keresztül. Az Argentin Ifjúsági- és Gyermek Zenekarok hálózata akkoriban 157 együttes – ebből mintegy harminc szimfonikus zenekar – munkáját segítette. Az akkor Európába látogató Caracasi Ifjúsági Zenekar is a „Hálózat” reprezentatív együttese volt. Az estét megtisztelte jelenlétével José Antonio Abreu, akinek „újdonsült barátnőim” rögtön bemutattak, s szünetben néhány szót is tudtam vele váltani.
A mintegy száznegyven tagú zenekart nagy ováció fogadta. A karmester, Dietrich Parades is az „El Sistemá”-nak köszönheti karrierjét, s mára elismert zenekarok megbecsült dirigensévé vált. A szólista Edicson Ruiz is a „Hálózat” felfedezettje, kilencévesen még áruházi rakodóként kereste kenyerét, nyolc évvel később már a Berlini Filharmonikusok nagybőgőseként debütálhatott. A programról most nem írok, a zenekar derekasan helytállt, s méltán kapott vastapsot.
A „Hálózat” ma is működik, az utóbbi időben – a bonyolult politikai és hatalmi viszonyokkal összefüggésben – írtak róla jót és rosszat egyaránt. Az akkor tapasztaltak szerint a JÓ lehet a meghatározó.
Dr. Csermák Zoltán/Felvidék.ma
