A Magyarország által adott lehetőség a kettős állampolgárság felvevésére, mély ingerültséget váltott ki a szlovák politikusokban. Erre számítani lehetett, mivel a szlovák politikusoknak egyrészt talán már a vérükben van a magyarellenesség, ami összeköti őket és a választásokon ezzel szavazatokat tudnak szerezni, másrészt identitászavaraik lehetnek. Az utóbbi időkben, egyre gyakrabban szólítják fel a felvidéki magyarságot lojalitásra. Tudják ők, miről beszélnek?
A lojalitás hűséget és megbízhatóságot jelent. Továbbá ez a kifejezés egyetértést és együttműködést jelent, akár elvi engedmények árán is. A Szlovákiában élő magyarok idáig mindig is nagyon lojálisan viselkedtek, mint katonák leszolgálták a hadseregben a kötelező éveiket, becsületesen fizetik adóikat és az illetékeiket, tömegesen, nemzeti alapon, soha nem szabotáltak egyetlen törvényt sem, így becsületesen teljesítették állampolgári kötelezettségeiket. Ennek ellenére nemzeti érzelmüket és emberi méltóságukat megalázó, diszkriminatív törvényekkel voltak jutalmazva. A szlovák politikusok szájából számtalan értelmetlen, megalázó sértésnek voltunk (vagyunk) kitéve, csupán a nemzeti hovatartozásunk miatt. Ha kifejeznénk egyetértésünket ezzel, akkor lennénk lojálisak? A szó szoros értelmében legalábbis ez hangzik el a szlovák politikusoktól.
Egy olyan állam politikusai kérik számon rajtunk a lojalitást, ahol a köztársaság jogrendjének részét alkotják a mai napig érvényesek Beneš elnök jogfosztó dekrétumai, miszerint a kollektív bűnösség elvei alapján háborús bűnösök vagyunk. Ezzel kitelepítés, deportálás, vagyonelkobzás és jogfosztás járt együtt. Nincs a Felvidéken olyan magyar család, melyet ez nem érintett volna. Az én édesapámat is1946-ban kitelepítették Magyarországra, és a nagymamámat majdnem 60 évesen deportálták Muzsláról Csehországba. Nagyon szomorú, hogy ezek az áldozatok még egy bocsánatkérést sem érdemeltek meg a Szlovák Köztársaságtól, attól az országtól:
– ahol az alkotmány szerint másodrendű polgárok vagyunk, tehát nem államalkotók, mivel a Szlovák Köztársaság Alkotmánya úgy kezdődik, hogy „Mi, a szlovák nemzet…”;
– ahol politika magyarellenes ingerültsége miatt olyan jogszabályt hoztak létre, hogy ha valaki felveszi a magyar állampolgárságot, akkor elveszíti a szlovákot, fittyethányva arra, hogy ez olyan polgárokat is érint, akik éppen nem magyar állampolgárságot vettek fel. Mi, szüleink és elődeink itt születtünk a Felvidéken, a mai Szlovák Köztársaság területén. Nem vándoroltunk ide. Csodálkozik azon valaki, hogy a hovatartozás kérdésében érzelmi viszonyunk első helyét Magyarország foglalja el? Hisz itt másodrendű polgárként viszonyulnak hozzánk, és úgy is kezelnek minket;
– ahol a törvényhozó testületben és a kormányokban olyan képviselők, illetve politikusok ültek és ülnek, akik szerint a szlovákiai magyarok „komoly biztonsági veszélyt jelentenek”. Ilyen megjegyzésekkel a magyar nemzeti kisebbséget kitaszítják a társadalom peremére.
Mindezek után lojalitást követelnek tőlünk. Azaz hűséget, egyetértést és együttműködést. Tőlünk, akiket a társadalomnak évtizedeken át sikerült asszimilálni, másodrendűként kezelni, megfélemlíteni, gyalázni, kiszolgáltatottá tenni, és csalafinta módszerekkel megosztani még egységünket is.
Mióta a Szlovák Köztársaság létezik, nem hallottam egy szlovák politikai párttól sem, hogy nemzeti kisebbségünkkel szemben jóindulatát fejezte volna ki. Például tett volna valamit azért, hogy igazán otthon érezzük magunkat ebben az országban. Ha a lojalitásunkat akarják, akkor az első lépést a többségi nemzetnek kell megtennie. Egy nagyon nagy lépést. Majd aztán a fejlettebb EU-államok is felnéznek az országra, mert a jelenlegi viszonyulással a magyar kisebbséghez csak a politikai kulturáltság szegénységi bizonyítványát mutogatják nekik és a világnak.
Vajda Iván, Besztercebánya