Február elején számoltam be Szeghy-Gayer Veronika monográfiájáról, melyet Tost László néhai kassai polgármesterről írt. A kötet egyik fejezetét tragikus sorsú fiának, Gyuszinak szentelte, aki 1903. május 9-én született. Ismertetésemben rá külön nem tértem ki, mert az egykori polgármester személye állt a középpontban. A könyvből megtudjuk, a zárkózott természetű fiatalember a kassai premontrei gimnázium után a hadapródiskola növendéke lett. Katonai reáliskolában érettségizett. Anyanyelvi szinten beszélt németül, ám jól tudott angolul, olaszul és franciául. Ez tette alkalmassá későbbi tragikusnak bizonyuló küldetésének ellátásához. Tiszti pályára vágyott, ám nem a csehszlovák hadseregben. Ezért Magyarországon folytatta tanulmányait…
1926 karácsonyán hazautazott (volna) Kassára. Letartóztatták és három hónapot töltött fogdában. Csehszlovákia abban az időszakban virulens „kémlázban” élt. Sok embert tartóztattak le és mondvacsinált ürügyekkel vegzálták őket. Végül szabadult, s húsvét előtt néhány napot családja körében tölthetett.
1936-ban az olasz-abesszin háborúban vett részt megfigyelőként.
A kormányzó idősebb fiának barátja lett és 1940 februárjában Horthy szárnysegédje. Egyben bizalmasa is.
Horthy Istvánné Edelsheim Gyulai Ilona, akivel utolsó karácsonyát töltötte, így emlékezett rá:
„Tost Gyuszi szárnysegéd jött hozzám, és hosszasan beszélgettünk. Mondta, Pista mindezt előre látta, tudta, hogy a Szovjet ereje csak növekedik, és a németek menthetetlenül veszteni fognak. Nagyon gyűlöli a nácikat, és felfogása egyezik Pistáéval. Jólesett vele beszélni. Kijelentette, ne felejtsem el soha, hogy ő nemcsak a kormányzó szárnysegédje, de az enyém is! Nagyon megható volt.”
Horthy Miklós szeretett volna kilépni a háborúból ezért kiugrási irodát szervezett, melynek egyik kulcsembere éppen Tost lett.
Régi barátom, a Budapesten élő Matthaeidesz Konrád jelentkezett a könyvismertetés kapcsán, akinek édesapja 1945 előtt kassai evangélikus lelkipásztor volt. Özv. Horthy Istvánnéval többször beszélgetett. Újságíróként, tévé-riporterként aktívan dolgozott a rendszerváltás időszakában és az azt követő évek során. Így került vele is kapcsolatba.
A következőket írja:
„A Tost família példamutató, tragikus története vissza-visszatérő témája a különböző kiadványoknak. Ez esetben a történelmi szerepet vállaló, legfiatalabb fiúról, Gyuláról szólok.
A Magyar Királyi Légierő alezredeséről vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó szárnysegédjéről – csatlakozva a február 9-én megjelent íráshoz – emlékezünk meg, pontosabban felelevenítjük özv. Horthy Istvánné emlékezését az alezredesről.
Ilona asszony nekem több alkalommal adott interjút a Balaton utca sarkán lévő lakásában, illetve fent a budavári palotában.
A lakásán életéről, apósáról, annak hihetetlen kitartó magyarságáról, szárnysegédjéről nyilatkozott. Visszatérően hangsúlyozta zsidómentését, azt, hogy miként ismerték meg a zsidók deportálásának borzalmát.
Érdekességként említem, a budapesti Páva utcában lévő Holokauszt emlékközpont egyik előadását lengyel történész tartotta. Témája a holokauszt, annak bizonyítékainak nyugatra juttatása. Kiemelte a magyarok segítségét, meg azt, hogy a dokumentumokat Amerikába juttató lengyeleket maga Roosevelt elnök is fogadta. 30 perc jutott az audienciára, amiből több mint 20 percen keresztül a lengyel lovak iránt érdeklődött!
Horthy István özvegye Tost Gyuláról a budavári palotában jártamkor beszélt. Az épületbe lépve érthetően semmit nem ismerhetett fel, csak a külső táj, az elé táruló budai hegyek panorámája volt ismerős számára, majd lassan emlékezni kezdett.
«Gyula, a férjem, István barátja volt, a repülő közösségben ismerték meg egymást. Kiváló baráti kapcsolat alakult ki közöttük. Apósom bizalmát is élvezte, így adódott, hogy ennek folytán nevezte ki szárnysegédjének. Érthetően, mint bizalmi embert a kiugrás tervezésébe is belevettük, abban aktív szerepet vállalt. Családtagként kezeltük. Úgy családi mint a politikai titkainkba beavattuk. Amikor Mikit Otto Skorzeny elrabolta, a további teendőink megbeszélésénél ő is ott volt. Tudtuk a mi nyakunkon itt vannak a nácik, leghírhedtebb katonájukkal Skorzeny, SS alezredessel [helyesen: őrnaggyal] az élen. Tudatában voltunk nincs segítség! Megelőzően Náday tábornok vezetésével hiába küldtük a fogságunkban lévő angolszász alezredest az angolszászokhoz, éppúgy mint Dálnoki Miklóst az oroszokhoz, még a segítség ígéretét sem kaptuk meg egyik hatalomtól sem!
Beszélgetésünk folyamán Gyula láthatóan végig feszült volt, s amikor apósomat elvitték az SS-ek, váratlanul kocsijuk után rohant, futva vették fel. Akkor láttam utoljára.
Tost Gyula halálát apósomtól tudtam meg, több alkalommal beszélt róla. A német nagykövetség egyik szobájába vitték őket, foglyok lettek. Gyula beszélgetésük közben különösebb indok nélkül az ablakot eltakaró függöny mögé lépett. Halk pisztolydörrenést hallottak. Ez zavarta meg beszélgetésüket. Gyula a magánál tartott pisztollyal oltotta ki fiatal életét.
Láttam az Októberi vasárnap című filmet, érdekes volt, nem túlzottan hű a történtekhez. [Ez a kiugrási kísérletet követi nyomon, főszereplője Tost Gyula. – BZ] Tény, nem a németek ölték meg! Gyula érthetően félt, hogy a rábízott titkot a kínzások folyamán nem tudja megtartani.»
Az épületben megkérdeztem Ilona asszonyt, volt már Tost Gyula sírjánál? Közölte nem. Ekkor felajánlottam, hogy stábkocsival menjünk ki. Magához vette a tisztelői által megelőzően neki juttatott malomkeréknyi virágcsokrot és elindultunk a Farkasréti temető hajdani katonai parcellája felé.
A sír előtt megállt és vezetéknevemen szólítva, elkomorult arccal fogott mondanivalójába: «Rég, 1974 októberében történt. Maradandó álmom volt. Tauberg, az ázsiai mondavilág istene jelent meg előttem. Fekvőhelyem felett állva közölte velem: Itt van Gyula! Világosan láttam, amint fejet hajt, majd lassan homályba vész. Álmomtól nem tudtam szabadulni. Később tudtam meg, az ázsiai hitvilág szerint a túlvilágra távozottak 30 év múltán felkeresik azt, akit a legjobban tisztelnek. Valahol a legmélyebb lelkembe szólt, hiszen Gyulát én is nagyon becsültem, tiszteltem, a férjem legjobb barátja volt, gyászomban sok vigaszt adott.» Ilona asszony elhallgatott, szeme, mintha kissé elhomályosult volna, amikor mély főhajtással a síron elhelyezte a magával hozott virágcsokrot.
Visszaindulva, a temető kijáratánál folytatta emlékezését. «A temetésén nem lehettem ott, akkor már a nácik foglya voltam. Rokonaim beszélték, Gyula nagybátyja [Baitz Oszkár – BZ] a gyászszertartáson tábornoki díszöltözetben jelent meg. A bejáratnál egy autórakomány pártszolgálatos nyilas álldogált. Igaz, a szertartást nem zavarták meg.»
Tost Gyula… sírját, Boross Péter miniszterelnök javaslatára védetté nyilvánította a Nemzeti Kegyeleti Bizottság.
Tost Gyula oldalági rokonaival visszatérően beszéltem. Halottak napján hosszú éveken át ők is gyertyát gyújtottak a Felvidék szülöttjének sírkövénél, annak a katonáénál, aki inkább a halált választotta, semhogy titkát felfedje, s elárulja a kormányzót.”
Majd még hozzáteszi: „Ilona asszony temetői látogatásának másodnapján dolgom volt a sírkertben, megnéztem az alezredes sírhantját, de a csokor, már nem volt ott!”
Ez az ember is megérdemli, hogy számon tartsuk és emlékezzünk rá. Helytállása, hűsége ugyanis tiszteletet érdemel!
Balassa Zoltán/Felvidék.ma
