Ebben az őrült nagy „karácsonyi lázban” elgondolkodtunk-e már azon, hogy mit is ünnepelünk? Aki kereszténynek gondolja magát, valószínűleg úgy válaszolna e kérdésre, hogy: „Jézus születését” ünnepeljük. Valóban? Biztos vagy benne kedves olvasó, hogy Jézus Urunk december 24-én született? A Biblia sehol nem írja, hogy mikor született meg Jézus Betlehemben. Tehát a pontos napot nem tudjuk. Sőt, születésének a Bibliában leírt körülményeiből inkább arra lehet következtetni, hogy nem december 24-én született…
Ám még így is elfogadható, hogy megünnepeljük Jézus Urunk és Istenünk emberkénti megszületését egy adott napon, legyen az december 24 – ha már a pontos időt, a pontos dátumot nem tudjuk. Hiszen Jézus Urunkra, Istenünkre gondolni és emlékezni mindig szent és felemelő dolog.
De azért legyünk tisztában azzal a ténnyel, hogy Jézus Urunk sehol nem utasította sem az apostolait, sem a tágabb tanítványi körét – a hetvenkettőt –, sem az izraelitákat, sem a pogányokat, sem az egyházát, hogy az Ő születésének napját ünnepeljék. Sok mindent parancsolt és sok mindenre utasította követőit és a ma keresztényeit, de a születésnapját ünnepelni, arra nem adott parancsot.
De még így is elfogadható Jézus Urunk és Istenünk emberkénti megszületésének ünneplése – ha azt tiszta, önátadott szívvel-lélekkel tennénk. Ha úgy gondolnánk Őreá „születésének napján”, mint életünk Urára. Úgy tesszük? Valóban Ő a mi életünk Ura? Vagy az az elsődleges számunkra karácsonykor, hogy kinek mit veszünk, mi lesz a menü, milyen színűek lesznek a fán a díszek, hogy ki süti meg a bejglit, ki veszi meg a halat, s hogy hová megyünk síelni, amíg a téli szünet tart??
És közben elhisszük magunkról, hogy keresztények vagyunk, hogy ezzel keresztényi módon viselkedünk? Valóban?! Sőt, ha elénekeljük a fa körül a „Mennyből az angyalt” akkor már túl is teljesítettünk?!
Nehogy valaki ezzel áltassa magát! Kereszténynek lenni nem ezt jelenti, kereszténynek lenni nem itt kezdődik és nem itt végződik! Ha valóban Jézust akarjuk ünnepelni, akkor annyi tiszteletben részesítsük Őt, hogy meghallgatjuk Őt arról, hogy Ő mit szeretne tőlünk, hogy Ő mit kér tőlünk! Ő nem kéri, hogy a születése napját ünnepeljük, ezért nem is akarta, hogy születésének dátuma fennmaradjon. Viszont azt parancsba adta, hogy halála napjáról – amikor keserves, borzalmas kínok között feláldozta életét az emberiségért – megemlékezzünk! Tesszük ezt? Vagy csaknem úgy akarunk tetszeni Jézus Urunknak, és úgy akarunk keresztényként pózolni, hogy az Ő parancsaira fittyet hányunk?!
A halálára való emlékezésre, az értünk hozott áldozatára egyértelmű parancsot adott utolsó vacsorája alkalmával: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”… (Lukács 22:19)
Tesszük ezt? Mert ez egyértelmű parancs Jézus Urunktól. Megemlékezni az értünk hozott áldozatára. Azt is parancsolta, hogy aki a követője – tehát keresztény – akar lenni, az hallgassa, olvassa és tartsa meg az Ő parancsolatait. Mert a „keresztény” szó a görög eredetiben azt jelenti, hogy Krisztus követője. Aki azt mondja magáról, hogy ő keresztény, azzal azt állítja, hogy ő Krisztus követője. „Aki tehát nem hordozza a keresztjét, és nem így követ, az nem lehet az én tanítványom” – mondta Jézus Urunk.
Állítjuk, hogy keresztények vagyunk, tehát Jézus követői, de az ezzel járó „keresztet” nem vagyunk hajlandóak hordozni? Az Ő keresztjét hordozni pedig azt jelenti, hogy az Ő akarata, az Ő elvárásai és az Ő erkölcsi mércéje szerint élünk, még ha ez sokszor hátránnyal, lemondással vagy nehézséggel jár is.
Mit is mondott Jézus urunk arról, hogy ki lehet az Ő követője, s ki az, aki valóban szereti Őt? „Aki elfogadja parancsolataimat, és megtartja azokat, az szeret engem, aki pedig szeret engem, azt szeretni fogja az én Atyám; s én is szeretni fogom őt, és kijelentem neki magamat.” (János 14:21-22)
Tehát aki elfogadja Jézus parancsolatait és megtartja azokat, csak azt ismeri el Jézus az Ő követőjének. Aki ezt nem teszi, s mégis azt gondolja magáról, hogy ő keresztény, az magát csapja be. Házasságon kívül nemi életet élni? Hányan teszik ezt, fiatalok és érett korúak egyaránt? S azt gondolják, hogy ők keresztények…. Ez nem isteni mérce szerinti élet, ez megtiprása az isteni erkölcsnek. S mégis, hányan élnek ily erkölcsi fertőben, s azt mondják magukra, hogy ők keresztények. Ezzel saját magukat csapják be.
Emlékezzünk Simon Péterre, Jézus Urunk lánglelkű apostolára! Ő Jézus Urunk tanítványa volt, a közvetlen közelében élt. Péter mindig ott volt, amikor Jézus tanított, amikor a csodákat tette, sőt, ő sokkal többet látott-hallott tőle mint más, hiszen Jézus az ő házában lakott! Péter reggeltől estig együtt lehetett Urunkkal! És mégis, amikor a nagy ijedelem közepette Pétert megfélemlítették, azon a hajnalon, amikor Jézus Urunkat elfogták, Péter háromszor megtagadta Jézust! Mire a kakas hajnalban megszólalt, Péter három különböző ember előtt tagadta le, hogy ismerné Jézust! Miért? Azért, mert habár Jézus Urunk tanításait hallgatta, a saját házába befogadta és szívből szerette Jézust, de még nem volt újjászületett keresztény! Ez egy óriási vízválasztó igaz keresztény és nem igaz keresztény között: az újjászületés.
Ezért intézte e szavakat Jézus Urunk Simon Péterhez: „Simon, Simon, íme, a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon mint a búzát, de én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited: azért, ha majd megtérsz, erősítsd atyádfiait. Ő erre így válaszolt: Uram, kész vagyok veled menni akár a börtönbe vagy a halálba is! Jézus azonban ezt felelte: Mondom neked Péter: nem szólal meg a kakas ma, amíg háromszor le nem tagadod, hogy ismersz engem.” (Lukács 22:31-34)
S e napon, a mélységes szégyen és töredelmes megbánás után Péter valóban megtért. Ekkor történt meg életében az újjászületés. Honnan tudjuk? Onnan, hogy e naptól fogva Péter soha nem hagyta cserben Jézus Urunkat, tűzön-vízen át ment utána, és cselekedte Jézus akaratát.
Nekünk is meg kell térnünk, lelki értelemben nekünk is újjá kell születnünk, különben nem számítunk igaz kereszténynek Jézus Urunk előtt – bármekkora fát is állítunk fel a nappalinkban. Az újjászületés nélkül nem láthatjuk meg Isten országát.
„Bizony, bizony, mondom neked: aki nem születik újjá, az nem láthatja meg az Isten országát.” – hangzottak Jézus szavai. (János 3:3)
Tehát nem az a fontos, hogy mennyi ajándék van a fa alatt, hanem az, hogy valóban életünk Ura-e Jézus. Ha Ő a mi életünk Ura, akkor minden napunk ünnepnap. Ha még nem Ő a mi életünk Ura, akkor közeledjünk hozzá, keressük Őt, nehogy ezeket az elutasító szavakat kelljen hallanunk az ítélet napján:
„Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják majd nekem ama napon: Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e, nem a te nevedben űztünk-e ki ördögöket, és nem a te nevedben tettünk-e sok csodát? És akkor kijelentem nekik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!” (Máté 7:21-23)
(Cúth Katalin/Felvidék.ma)
Kérem tekintse meg az újjászületés fontosságáról szóló kisfilmemet a YouTube-csatornámon. YouTube-csatornám címe: A hit próbája: a mindennapok