E napokban is a közösséget ünnepeljük. Emberként, közösségi lényként. Kedves Olvasók! Lassítsunk, álljunk meg, élvezzük a közösséget – olykor csendesen egyedül félrevonulva is –, halljuk meg az Aranyosi Ervin által tolmácsolt buzdítást: „Üzen az Ősz: Nyugodj le végre! Minek a lázas rohanás? Ülj le egy padra, nézz fel az égre, érintsen meg bűvös varázs. Ne rohanj el az élet mellett, engedd a szépet hatni rád…“ Ezen őszi nyugalomban engedjük szívünkhöz november első napjainak hangulatát, az alábbi gondolatokat is.
Közösségben Istennel és a Hozzá célba érkezettekkel
November elseje mindenszentek főünnepe. Ezen a napon a katolikus Egyház egy közös ünnep által emlékezik meg az összes célba érkezettről: közismert híres szentekről, nemzetünk szentjeinek különösképpen népes családjáról, védőszentjeinkről, talán kevésbé ismert, de mégis vonzó életpéldájú boldoggá vagy szentté avatott emberekről, de ugyanúgy az Egyház által hivatalosan nem kanonizált, ám az örök boldogságra eljutott elődjeinkről, minden kor minden világrészének szentül élő, halhatatlan lelkű teremtményeiről, akik akár egyenesen, akár a tisztítóhelyen át a mennyei dicsőség részeseivé váltak.
Szeretettel gondolhatunk itt saját elhunyt hozzátartozóinkra és ismerőseinkre is, akikről hisszük, hogy földi életük után immár a mennyben vannak.
A megdicsőült Egyház tagjait ünnepeljük. Azokat, akik földi életükben közösségben voltak Istennel, s akik Vele örökké tartó, véget nem érő közösség részesei lettek. Valamint Istent, minden szentség forrását. Ő az örök boldogság ajándékozója.
Az emlékezés és ünneplés mellett oltalomkérés is egyben ez az ünnepnap.
Mi, a zarándok Egyház tagjai kérjük a mennyei segítséget a magunk, valamint az Egyház még tisztuló tagjai számára. Abban a reményben üljük meg az egyházi év ezen ünnepét, hogy egykor szeretteinkkel együtt mi is a Mindenszentek társaságában fogjuk dicsőíteni örökre az Istent. S ami fontos, hogy mi most ezért még tudunk tenni valamit, sőt, kell is tennünk. Elmélyíthetjük személyes kapcsolatunkat a szerető Istennel, beszélgethetünk Vele rendszeresen az imában, közösségben kell élnünk Vele, mert az Ő teremtményei vagyunk. Maga is vágyik a velünk való közösségre, ezért teremtett mindannyiunkat szeretetből.
Közösségben az elhunytakkal, akiknek kívánjuk az örök boldogságot
Halottak napjával kapcsolatban, melyet november másodikán jegyez elő a naptár, megjelennek lelki szemeink előtt a temetők, ahol a rendezett sírokat friss virágok díszítik, ahol szokásunk ilyenkor mécsest vagy gyertyát gyújtva elhunyt családtagjainkért, rokonainkért, ismerőseinkért imádkozni. Mert hiszen „szent és üdvös dolog imádkozni a halottakért, hogy feloldozást nyerjenek bűneiktől” – olvassuk már az ószövetségben, a Makkabeusok második könyvében.
A Katolikus Egyház Katekizmusának tanítása alapján „az Egyház az első időktől kezdve tisztelte a halottak emlékét, könyörgéseket ajánlott föl értük, különösen pedig eucharisztikus áldozatot, hogy megtisztulva eljussanak Isten boldogító színelátására.” Közösségben vagyunk azokkal, akik már nincsenek testben közöttünk, de azt kívánjuk nekik, hogy halhatatlan lelkük mihamarabb örök békében és boldogságban létezhessen ott, ahol reményünk szerint majd ismét találkozunk. Ahol örökre közösségben maradunk.
Halottak napja, a következő novemberi napok mélyítsék el felelősségtudatunkat, hogy imádkozva az elhunytakért hozzájárulhatunk ahhoz, hogy ők is Isten boldogító színelátásának részesei legyenek. Ezért őszinte szívből kérjük az Istent: „Adj, Uram örök nyugodalmat nekik! És az örök világosság fényeskedjék nekik!”
Közösségben útitársainkkal, akikkel egy Cél felé kell haladnunk
Az egyik történet szerint egy vándor zörgetett be a karthauzi kolostor ajtaján, hogy szállást kérjen éjszakára. Amikor a szerzetes bevezette a vándort az egyik szobába, az meglepődve észlelte, hogy az ágyon kívül semmi más nem volt benne. Megkérdezte a szerzetestől: Hol vannak a bútoraitok? Mire a szerzetes visszakérdezett: Hát hol vannak a te bútoraid? Elcsodálkozva válaszolt a vándor: Hisz én csak átutazóban lévő vándor vagyok?! Mire: Mi is csak átutazóban vagyunk, a föld átutazó vándorai… – szólt a szerzetes.
Minden ember földi élete egyszer véget ér. Ám nem mindegy, hogy a földi vándorlás után mi lesz az ember halhatatlan lelkének további sorsa.
Célt érni, eljutni Isten boldogító színelátására – lehetséges ez? Ha igen, akkor hogyan? Mit tehetünk ezért? Hogy lehetséges, bizonyítja ezt mindenszentek főünnepe, hiszen azokat tiszteljük, azok közbenjárását kérjük, akik már elérték céljukat. Elérték azt, amire csupán saját erejéből senki sem képes, de amire mégis mindannyian meghívottak vagyunk, s mi is elismételhetjük Szent Pál apostol szavait: „Isten kegyelméből vagyok az, aki vagyok”.
Akik most élünk, s akikkel most kapcsolatban vagyunk, akiket most felhívhatunk, akiknek most segíthetünk, akiktől most bocsánatot kérhetünk, illetve akiknek most szívből megbocsáthatunk, vagyis akik a jelenben együtt haladunk a földi élet útján az örök boldogság felé,
egymást támogatva, egymásnak jót akarva, egymást őszintén szeretve kell igazi közösséget alkotnunk.
A földi élet mulandóságának távlatából tekintve életünket, nagyon értelmetlen haragtartásban, gyűlöletben, az igazi jó értékekkel áthatott emberi kapcsolatok megélése helyett csak az anyagi dolgok és karrier függvényében hajtva végigrohanni az Istentől ajándékba kapott, lehetőségekkel és kihívásokkal egyaránt teli úton, melynek Célja Ő maga kíván lenni, a Vele való örök közösség.
Majd mikor a temető csendjében sétálunk az őszi színpompában ragyogó fák tövében nyugvó sírok között, vagy akármelyik másik évszak adta szépségre rácsodálkozva, örömmel tudatosítsuk, milyen jó, hogy oly egyszerűen kapcsolatban lehetünk Istenünkkel, elhunytjainkkal, akikért és akikhez imádkozhatunk, valamint élő embertársainkkal is, akikkel a felebaráti szeretet közösségét építhetjük s mélyíthetjük nap mint nap, közben olykor-olykor egy padra leülve, s engedve, hogy hasson ránk a szép…
Molnár Tamás, a Pozsonyi Magyar Katolikus Közösség lelkipásztora, a Pozsonyi Érsekség helyettes bírósági helynöke/Felvidék.ma
