A Búcsi Értéktár Bizottság és a Kultúráért és Turizmusért Társulás szervezésében a búcsi babamúzeumban tartotta meg előadását Weimper Zoltán zámolyi hadisírkutató, aki a 80 éve véget ért második világháború kapcsán a zámolyi harcokról és az ott harcoló búcsi leventékről emlékezett meg.
Weimper Zoltán, a zámolyi magtárban 2007 óta működő hadi- és hadtörténeti gyűjtemény alapítója és a kiállítás megálmodója a Honvéd Hagyományőrző Egyesület Emlékérmét vehette át.
A trianoni békeszerződés jelentős változásokat hozott a hazai katonai viszonyokban. Az általános hadkötelezettségen alapuló hadsereg fenntartása helyett a leventeintézmény vált a katonai előképzés legfontosabb színterévé.
Az 1921. évi törvénycikk előírta, hogy az iskolát elhagyó férfiaknak 12 éves koruktól 21. életévük betöltéséig kötelezően részt kellett venniük a leventeképzésben.
Ez az intézmény elsősorban azt a célt szolgálta, hogy – főként a sporton keresztül – olyan fizikai nevelést biztosítson, amely az ifjúságot egy esetleges háborús szolgálatra is felkészíti és megedzi, miközben tudatos nemzeti érzést is kialakít.
A második világháború végén számos leventét és leventekorú fiatalt hurcoltak el a nyilasok, hogy bevessék őket a szovjetek elleni harcokba, vagy Németországban kiképezzék őket. E fiatalok többsége csak nagy szenvedések árán térhetett vissza szülőhelyére.
A magyar királyi 2. páncéloshadosztályban szolgált a 48 búcsi levente, akiket az idősebb, tapasztaltabb katonák igyekeztek óvni és védeni. 1945. március 16-án azonban, a nagy bécsi offenzíva kezdetekor az első vonalban találták magukat.
„Hőstettük az, hogy nem hagyták el állásaikat, ahogy azt a németek állították, akik akkor már mindent a magyarokra akartak fogni. Ezek a leventék egészséges nemzettudattal rendelkeztek, és nem szolgálták a nyilas rendszert”
– idézte fel a 80 évvel ezelőtti eseményeket a helytörténeti kutató. Hozzátette: „Az oroszok 19 600 gránátot lőttek ki a magyar állásokra egy óra alatt, négyszeres túlerővel támadtak. Megfutamodásról szó sem lehetett, hiszen ilyen helyzetben mozdulni sem lehet. Az oroszok hatalmas túlerejükkel mindenkit elsöpörtek, de egy kis erdőrészt, ahová Dorner Dezső zászlóalja behúzódott, nem vettek össztűz alá. Ők, hidegvérüket megőrizve, visszalőttek, és elszántan védekeztek.”
Weimper Zoltán 2010-ben két túlélővel, Szigeti Bélával és Farkas Jánossal is beszélt. Szigeti Béla, aki alig 17 évesen állt a frontvonalban, és bajtársa, a 20 éves Farkas János részletesen elmesélték az 1945. március 16-i eseményeket. „A zámolyi temetőben a háborút követő fél évben újratemetett búcsi leventék közül csak Csekes Istvánt tudták teljes bizonyossággal azonosítani, a többiek személyazonosságát ruházatuk és a zsebeikben talált tárgyak alapján állapították meg” – mondta a hadszíntérkutató.
1944-ben, a garami csata után Búcson is megkezdődött a még nem hadköteles korú leventék németek általi toborzása, hogy feltöltsék soraikat.
A leventék választhattak: vagy Ausztriába, Németországba mennek kiképzésre, vagy azonnal frontszolgálatra jelentkeznek. A 48 búcsi levente az utóbbit választotta.
1945. március 15–16-án a front átzúdult a falun, és a leventék a 2. páncéloshadosztály felderítő zászlóaljának törzsszázadában szolgáltak Dorner Dezső százados parancsnoksága alatt, 24 órán át tartva állásaikat a zámolyi erdőben. „A tüzérségi előkészítés során 340 különböző kaliberű ágyúval lőtték Zámolyt, és csak a Borbála- és Laja-major közötti szakaszon 19 600 gránát csapódott be” – érzékeltette Weimper a pokoli körülményeket. A búcsi leventék a második hullámot előkészítő tüzérségi támadásban estek el.
A kutató cáfolta azt a tévhitet, miszerint a leventéket fegyvertelenül, erőszakkal hajtották a frontra, és egy bunkerben rejtőztek el, mert nem akartak harcolni.
„Ez nem igaz, amit Szigeti Béla és Farkas János beszámolói is alátámasztanak. Március 16-án a négy-ötszörös túlerőben lévő szovjet hadsereg áttört a zámolyi erdőtől északra és délre, de a Burjáni-erdőt nem tudta bevenni, ahol a búcsi leventék védekeztek. Másnap, március 17-én egy újabb tüzérségi támadás után érkeztek az oroszok az erdőbe, és akit sebesülten, de élve találtak, agyonlőtték” – zárta a történetet Weimper.
2025. március 16-án a búcsi küldöttség Zámolyon emlékezett meg a második világháború Búcs község számára egyik legfájdalmasabb csatájáról, amelyben huszonkét 17–22 év közötti búcsi fiatal vesztette életét. Az odaúton Molnár Zsuzsa felolvasta Szigeti Béla, egykori túlélő levente visszaemlékezését, majd Csekes Ica ismertette a búcsi leventék szomorú történetét. Minden résztvevő megkapta az elhunyt hősök névsorát. A Zámoly melletti Borbála-majorban Sallai Mihály, a falu polgármestere mondott beszédet, majd Weimper Zoltán hadszíntérkutató számolt be a csata körülményeiről és a leventék sorsáról. Ezt követően a résztvevők elhelyezték virágaikat a Borbála-majori emlékhelyen, és nemzeti színű szalagokat kötöttek a kopjafára.
Álljon itt a Zámolyon eltemetett leventék névsora:
- Bajkai István (1925),
- Csekes István (1926),
- Csekes János (1925),
- Nagy Béla (1924),
- Pál Géza (1925),
- Sántha Károly (1926),
- Tárnok András (1927)
A zámolyiak nem hagyták feledésbe merülni a búcsi fiatalok tragikus sorsát, példásan gondoskodnak nyughelyükről, és igyekeznek szélesebb körben ismertté tenni a harcok és a leventék igaz történetét. A nap eseményei nemcsak a múltat idézték meg, hanem a háború értelmetlenségére is rámutattak, hangsúlyozva az emlékezés és a megértés fontosságát. Emlékezni kötelesség, tanulni belőle felelősség.
Miriák Ferenc/Felvidék.ma
