Így november 17-e környékén sokan emlékeznek az „átkos“ bűneire, beszélnek róla, emlegetik, nehogy a feledés homályába vesszen.
Az egyházak is erre az útra tértek, ők is beszélnek a bűnökről. A Bűnbánat Napja alkalmából elnézést is kértek: az arizálásért, a testi és lelki bántalmazásért, valamint a nácizmussal és a kommunizmussal való együttműködésért. Bár tudjuk azt is, szerencsére sok lelkész, plébános nem kollaborált, és kitartott hívei mellett.
Tegnap az egyik lelkész ismerősöm jelezte, hogy megtörtént a bocsánatkérés, és az ellenünk, azaz magyarok ellen elkövetett bűnökért is bocsánatot kért az egyház.
Akkor jutott eszembe, hogy a közösségi hálón a pozsonyi katolikus plébános is hirdette:
„Bízunk benne és imádkozunk azért, hogy ez a gesztus (végre) NE csupán jól hangzó szentévi program, üres formalitás, lélek nélküli diplomatikus külsőség legyen, HANEM őszinte, komolyan gondolt, szívből fakadó, hosszú távon kölcsönös tiszteletet és békét tervező, imában gyökerező valódi jubileumi előrelépés.“
Nos, mit jelenthet egy hívő embernek egy ilyen bocsánatkérés, bűnbánat, miközben a leggyakrabban használt imában így fohászkodunk:
„bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek; és ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól!“
Megnyugvást? Valódi megbocsájtást? Egyáltalán felfogjuk-e, miért is kért az egyház bocsánatot?
De nézzük, miért is kértek elnézést az egyházi vezetők.
- Az egyházi vezetők arra kérték híveiket, fohászkodjanak a különböző egyházak közötti megosztottság bűneinek bocsánatáért. Azaz ne tegyünk különbséget, katolikusok, reformátusok, evangélikusok, zsidók stb. között, hiszen mindenki egy mindenhatót, egy istent tisztel.
- Bocsánatot kértek a szó és a tett közötti ellentmondásokért, amikor egy-egy tettünk nem tükrözte az evangélium üzenetét – magyarán szólva, legyünk következetesek, vagy ahogy a népnyelv egy szólásban mondja, ne prédikáljunk vizet, miközben bort iszunk.
- Harmadik pontként: bocsássunk meg a hallgatás bűneiért, azokért a pillanatokért, amikor szólni kellett volna és tanúságot tenni. Ha ezt a pontot egyszerűsíteni szeretnénk, talán azt mondhatnánk, ne dugjuk a fejünket a homokba, legyünk őszinték (legalább önmagunkhoz).
- Fontos pont a negyedik is, ebben arra kérik az egyházi vezetők a híveiket, hogy az egyházi szolgálattevők bűneit is bocsássuk meg. Igen, az egyházi szolgálatot teljesítők is emberek, nekik is lehetnek hibáik.
- A legnagyobb visszhangot az ötödik pont kapta, ugyanis elnézést kér az egyház a zsidók, romák és más kisebbségek ellen elkövetett bűnökért. Azaz tőlünk, magyaroktól is bocsánatot kérnek.
Köztudott, hogy a második világháború után plébánosok levélben kértek segítséget a Vatikántól a felvidéki magyarság meghurcoltatása miatt, ahogy a zsidó kérdésbe nem avatkoztak be, ez ügyben sem történt akkor semmi.
Ugyanakkor felmerül a kérdés,
bűn-e, hogy továbbra sincsen magyar püspök Szlovákiában, bűn-e, hogy nem minden magyar közösségnek van magyar papja, hogy még ma is előfordul, magyarul tudó, vagy magyar lelkipásztorokat szlovák településre helyeznek szolgálatra.
- A hatodik pont bocsánatkérés az igazságtalan rendszerekkel és ideológiákkal való együttműködés bűneiért, amelyek elhomályosították az igazság iránti hűséget. Ez a pont talán magyarázatot sem igényel, a hívek mindig tudták, melyik atyában bízhatnak meg.
- Az utolsó pont a bocsánatkérés a szeretet és a lelkipásztori gondoskodás hiányáért, amikor az egyház nem adott elég támaszt, vigaszt és megértést.
- A hetedik pont sem szorul komolyabb magyarázatra, persze itt is felmerülnek kérdések, hiszen a legtöbben a lelkipásztori gondoskodás hiányát gyászkor érzik, de mit tehet egy pap, lelkész a gyász ellen, mikor azt minden ember másként éli meg, mikor azt minden embernek saját magának kell megélnie. Segíthet a gyász feldolgozásában egy lelkipásztor, de ahhoz bizalommal kell felé fordulnunk.
Érdekességként említeném meg, hogy a postoj.sk cikke az ötödik pontról ír a legrészletesebben, ami némi reménnyel tölti meg lelkemet.
Az ötödik témakörben az egyházak bocsánatot kértek a roma és zsidó közösség, valamint a német, magyar és ukrán kisebbség ellen elkövetett bűnökért.
Az imádságot Vlastimil Šugan, a Szlovákiai Ókatolikus Egyház érseke, Jozef Haľko pozsonyi segédpüspök és Michal Kevický, a Baptista Testvérközösség prédikátora vezették – olvasható a vallásos témákat felölelő szlovák nyelvű média oldalán.
Majd így folytatták cikküket:
„bocsánatot kértek a szegregációért, az arizálásért, a nacionalizmusért, a rasszizmusért, valamint a menekültekkel szembeni méltatlan bánásmódért is. Az egyházak elismerték, hogy nemcsak a második világháború idején vallottak kudarcot, hanem bizonyos területeken ma is hibáznak.“
„Közvetlenül is részt vettünk a kényszermunkatáborok létrehozásában, az arizálásban, a szegregációban és – sajnos – felebarátaink kiirtásában. 1942 és 1945 között csaknem 70 000 zsidó és mintegy 3 000 roma honfitársunkat deportálták Szlovákiából. Többségük megsemmisítő táborokban vagy helyi kivégzések során vesztette életét. Ezek és más bűnök Istenhez kiáltanak és megtérésre szólítanak. Ezért ma Szlovákiában működő egyházi vezetőkként alázattal ismerjük be bűneinket és mulasztásainkat” – hangzott el a november 16-án megtartott bűnbánat napi rendezvényen a Vármegyeház terén, a parlament történelmi épületében.
Mit jelenthet mindez a mai világban, amikor az emberek nagy része elidegenedett egymástól, sokan még a családtagjaiktól is.
Az egyház arra szólít fel mindenkit, hogy éljen a megbocsájtás nemes gesztusával.
Mi pedig csak bízhatunk abban, hogy az emberek ezt a kérését komolyan veszik, és a bűnbocsánaton kívül jobban odafigyelünk majd egymásra, érzékenyebbek leszünk egymás problémáira, alázatosabban viselkedünk egymással szemben.
Talán van még remény, hogy így lesz, az egyház Isten nevében az első lépést megtette, most rajtunk a sor.
Forrás: postoj.sk
Neszméri Tünde/Felvidék.ma
