Dobos László trilógiájának harmadik darabja, az Egy szál ingben című történelmi tablója azokkal a szavakkal végződik, ami végett az író elkezdte regénye írását: olyan életeknek kívánt emléket állítani, akiknek az emlékezetét a 20. század bibliai csapásai, a kegyetlenségek, az embertelenségek, az ínségek és lélekölő félelmek, a háborúk és üldöztetések pusztításai törték darabokra. Írónk ezeket a sorsokat, életeket és halálokat, dédapák, nagyapák, apák és fiúk „kérdező víztükörarcait” kívánta egybeterelni, ha csak egy pillanatra is együvé teremteni őket, hogy érintenék meg egymást testükkel, vérük melegével: „Kívánom, kövesedjenek meg legalább egy levélmozdulás idejéig, így, ezzel a megbolydult tájjal együtt lépnének egyet holtukban is az élő világ felé, hogy tennének hamisítatlan tanúságot életük és életem mellett.”
E „hamisítatlan tanúságtevés” tölti ki Dobos László regényének terét és idejét, melynek alaphangját a nagy csallóközi árvíz öreg parasztemberének szaggatott szavai adják meg, aki az árvízi kitelepítési parancstól megrettenve így beszél: „Sokat voltam el otthonról.
A mi családunkból mindig hiányzott valaki… Az első háborúban én voltam el… Erdélybe, Szerbiába, a második háborúba már a fiamat vitték. Fogságokat jártunk mindketten… A háború után kitelepítettek Csehországba. Ha menni kellett, mindig megtaláltak. Úgy jöttek ránk, mint ez a víz, a hazajutásunk pokoljárás volt mindannyiszor… Ezért is nem akarok én innen elmenni. Már nehezen hiszek, annyiszor becsaptak…”
Ugyanígy, ilyen keserű és forró, sorsösszefoglaló szavakkal vall 1945 után a bodrogközi, földönfutó szegény ember is, akit a folyton cserélődő hatalmak egyre fegyverbe szólítanak, hol az idegenek, hol az övéik ellen: „Más lett a zászló színe, változott a himnusz is, a színek változtak felettünk meg a szavak köröttünk… Rossz idő van rajtunk egyre, meg se nyugodtunk a háborútól, testünk-lelkünk telve forradással, és ismét bántanak… Demokrata világ van, hetenként báloznak, mosolyognak százfelé, a magyart meg vagonírozzák. Olyan is van, aki önként megy Magyarországra, ott legalább a nyelve miatt nem éri bántódás… Szép föld ez, jó föld, csak az emberekhez zord, innen valakinek mindig el kell mennie… Éjszakánként mennek, libasorban, hogy el ne vesszenek a sötétben… Látod, földosztást ígértek, közben meg földönfutóvá válunk.”
Dobos László regényének hősei, akik az életből távozva immár sorrá sötétednek, s vonuló darvakként vesznek el az ég alján, szinte kivétel nélkül aratástól aratásig, szürettől szüretig tengették életüket, s életük végén már csak egy talpalatnyi sziget maradt a lábuk alatt, melyről befordulhattak a sírba. Titokban persze remélték, hogy az embert felemelheti az idő , s együtt lehet égen és földön minden, mint a Bibliában, fölöttük Istennel, a mélyben, a föld kérgén pedig az emberekkel, s rend lesz mindenütt, felülről lefelé és alulról fölfelé: gazdagok, szegények, öregek, fiatalok, nagygazdák, kisparasztok, napszámosok, papok és gyülekezetek, katolikusok, reformátusok, zsidók, iparosok, hivatalok, kérvényezők, adószedők, adósok, kisbírók, nagyurak, magyarok, szlovákok, körmenetek, heti nagyvásárok.Csend, nyugalom, békesség lesz mindenütt, amerre az Úr letekint a Földre.
De jött Trianon, hatalomváltás, csehek beáradása a Bodrogközbe, bécsi döntés, csehek menekülése a Bodrogközből, bevonulások, Magyarország ékes koronájába, a kincses Erdélybe, Újvidékre, háború, Don-kanyar, katonaföldrajz, bakatörténelem, 1945, kitelepítés, jogtiprás.
Olykor-olykor meg is villant ez a felemelő, felemelőnek vélt idő. A regény „főhősében”, a balsorsok „elmesélőjében”, az íródeákban felsejlik a Bodrogköz visszacsatolásának már-már mitikus ideje, amikor elhangzik, hogy „ha ember vagy, van Istened, ha magyar vagy, van hazád. Ahogy Istened is csak egy van, hazád sem lehet több. Az Isten a lelked, magyar testvéred a véred. Az igazság jön hozzánk, legyen rajtunk áldás. Ámen.” Majd e szavak után a templomi orgona sípjai a magasba futottak, és gyülekezet énekelni kezdte a „tiltott szöveg” szent sorait: Isten, áldd meg a magyart… „Életemben először hallottam a magyar himnuszt: »jókedvvel, bőséggel« – mondja a kamasz íródeák. – A kis kar szélén álltam, szemben a férfiak padsorával, amazok álltak, fogták a padok szélét és énekeltek, mindenki, mindnyájan. Az orgona hangja a templomboltozat alá kúszott, és onnan omlott nagy erővel a fejekre”. Az éneklés nagy öröme töltötte be a „világot”: a múlt, a fájdalom, a sorsok keserűsége, a jelen bizonytalansága a himnusz szavaiba fogódzott, hiszen „megbűnhődte már e nép”.
Ekkor – mint mindig – a magyarok himnusza volt a remény az életükből egyre kiforgatottak számára. „Nagy, nehéz kezek pihentek a padok barnaságán, szinte láttam az ujjak erőlködő kapaszkodását a remény, az emelkedés irányába… Így, ilyen szép énekléssel magasztalva még nem láttam együtt a földet, az Istent és a reménykedő embereket.”
Aztán eljött a háború vége, újra Csehszlovákiához csatolják a barbár módon kettévágott Bodrogközt, ahol ismét „hetenként báloznak” az új urak, a magyart meg vagonírozzák. Az íródeák családja is rajta van a kitelepítendők listáján, ám a háborúból megtért apa fiához így szól kemény szavakkal: „Nem megyek. Elrejtőzöm, azért sem megyek, mert menni könnyebb, mint maradni. A föld miatt sem megyek, szeretem a földet, rácsavarodik a testemre, még idegenben is. A föld a mi őriző pásztorunk.” A fia gyávának mondja apját, mert gyáva, aki elbújik, ehelyett lázadni kell, mondja, védelmezni mindent, ami a sajátunk: a testünket, a lelkünket, a földünket, a vizeinket, a múltunkat, a büszkeségünket.
De jogok nélkül mindez lehetetlen. A jogfosztott ember védtelen ember, ezért a rejtőzés a fegyvere: „mi védtelenek vagyunk, kiszolgáltatottak – mondja az apa. – Mozdulatlanná kell merevednünk, ahogy a földbe bújt állatok télen, mintha nem is élnének, úgy kell megvárnunk, míg fölenged a fagy… Úgy is meg lehet maradni, ha az ember kitér a pusztítás ereje elől, kicsivé zsugorodik, elveszti valós nagyságát, csak azt kell hinni erősen, hogy kivilágosodik, mert az idő változása is megtartó, őriző pásztor…”
Aztán az „idő változása” csak nem tudta világra vajúdni a „megtartó, őriző pásztort”. Az Istentől elforduló új idők urainak a felvidéki magyarsággal szembeni fő gondja az volt, hogy „még mindig túl sok magyar gyerek jár magyar iskolába”. Az idővel felnőtté vált íródeák immár apja temetésére megy, az ország nyugati feléből a keletibe, a Csallóközből a Bodrogközbe, s útközben elé tárul az apjával való „megvalósulatlan találkozások sora”, mely alkalmakból megtudhatta volna, hogy hány élet is morzsolódott el apjában; hányszor hal meg az ember, „amíg az élet engedelmességgé és alázattá csendesül lelkében”. A végsőn kívül hány halála van az embernek? – kérdezi önmagától az íródeák. De válasz nincs, legfeljebb önmagunkban. Ott viszont lennie kell, mert másként pusztulás az életünk.
A regény főhőse azt várta, hogy apja majd elmondja neki – tanúságul és tanulságul – az életét, és ő majd az apjával megy mindenüvé! „Nem utánad apám, hanem veled. Nem ismételni akartam az életet, hanem tudni, nehogy a földre tipró engedelmesség útját járjam én is.” Ám ez az örökké tervezett találkozás elmarad, mint többnyire apák és fiak között. Különben is: az élet kivilágosodása nem hasonlít a világ teremtéséhez; a közép-európai népek nyomorúsága közepette hiába mondta volna Isten: legyen világosság. A földönfutók e világában csak akkor állhat helyre – ha egyáltalán helyre állhat – a rend, a jog, az igazságosság és a méltányos történelmi emlékezet, ha majd Európa helyett az európaiakat, az embert, a szabad polgárt tiszteljük majd, egy élhető, emberszabású létformában, amely engedi és bátorítja az önépítést, az önkiteljesedést és önrendelkezést.
Dobos László regényénél maradva: halottaink hamisítatlan tanúságtétele akkor nyerné el értelmét, ha a jog asztalánál egyenrangú felek foglalnának helyet, ahelyett hogy fogcsikorgatva adnák meg legalapvetőbb jogainkat is. S ha a felvidéki magyarság helyzetét, mibenlétét annak tekintik, ami: emberi jogi kérdésnek, a méltányosság, a tisztesség és az emberi méltóság kérdésének.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”48017,47537″}
