„A Rákóczi-szabadságharcot egy gyarmati rabigába torkolló mérhetetlenül aljas rendszerváltás előzte meg, nevezetesen az 1686/87-es. Azt látjuk, hogy a három évszázadnyi különbség ellenére egy nagyon is hasonló történelmi alaphelyzettel találjuk szemben magunkat.
Egy új Rákóczira várva
Amely mögött minkét esetben ugyanaz a hármas feldolgozatlan, mert megoldatlan nemzeti tragédia húzódik meg az ominózus rendszerváltásig, amely aztán végül is kirobbantotta a nemzeti forradalmat 1703-ban, s bekövetkezhet a közeljövőben.” „Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre. Kevés nemzetnek van olyan nagyhatalmú őrangyala, mint a magyaroknak és bizony helyes lenne erősebben kérniük hathatós oltalmát országukra!” – Padre Pio (1887-1968)
A magyarság tökéletes tanácstalansággal, reménytelen lemondással szemléli létének látványosan gyors szétesését és az egyszerre több irányból ránk törő (orosz, kínai, nyugati, izraeli és egyéb) inváziók legkülönfélébb rombolásait, amelyek külön-külön és együttvéve népünk teljes tönkretételét okozzák egyelőre feltartóztathatatlanul, szinte nap mint nap, de mindenképpen megállás nélkül. Erre a tudatosan szervezett hazai, illetve nemzetközi rombolásra volt reakció egyebek mellett a hamar levert 2006-os és 2007-es zavargássorozat, úgyis mint a magyar öntudatra ébredés szerény kezdete. Egy természetszerűleg sántító hasonlattal élve, a mostani miniatür lázadások a XVII. század végi hegyaljai felkelés távoli megfelelői voltak, amely valahai felkelést röviddel később a Rákóczi-szabadságharc küzdelmes nyolc esztendeje követte az ismert eredménnyel: hazánk elkerülte a Habsburgok által nekünk szánt totális nemzethalált s ha kimerülten is (hiszen a XVI. század elejéhez képest eltünt népünk 75%-a), de megőrizhettük különállásunkat a számunkra ellenséges dunai birodalom kereteiben. Az események elindítója akkor a sok évszázados germán-magyar faji háború újabb fejezete volt, amely a korabeli (1686/87-es) „rendszerváltás” leple alatt – a mai zsidó-szabadkőműves Nyugat liberális banditizmusán is messze túltéve – fosztotta ki és pusztította Magyarországot a 150 éves ördögi török tombolásoknak mintegy záróakkordjaként. Az országrontó Habsburg-szörnyeteg I. Lipót császár gyarmati terveit egy magyar származású pap, a komáromi (gróf kollegrádi) Kollonics Lipót bíboros miniszter, a bécsi udvari kamara elnöke volt hivatva ideológiai formába önteni hírhedt Einrichtungswerk című emlékiratával, benne hazánk teljes megsemmisítésének programjával (ideértve az idegenek tömeges betelepítésének tervét is). Történelmünk eme, mára már elfeledett aljas árulója, egyúttal eszetrgomi érsek s Magyarország prímása (1695-1707) – akihez képest a két későbbi patkányforradalmár, Károlyi Mihály és Kun Béla, egy-egy ájtatos ministráns gyerek volt csupán – erősítette föl a magyar ellenállást, majd provokálta ki magát a Rákóczi-szabadságharcot is. Napjainkban, amikor a pokoli vörös-török hódoltság évtizedeit a közös izraeli és euro-atlanti gyarmatosítás követi a volt Habsburg-törekvések következményeihez kísértetiesen hasonló eredménnyel, Gyurcsány Ferenc posztkommunista miniszterelnök személyében (2004-8) ismét van egy áruló hazánkfia, aki a Fakabátos és a D209-es méltó utódaként odaadó buzgalommal szervezi különböző hangzatos nevű reformprogramjaival s más árulásaival a maradék Magyarország totális szétverését és koldusbotra juttatását, hogy minél hamarabb mindent odadobhasson belőle – koncnak – idegen megbízóinak. De álljon távol tőlünk az a gondolat, hogy minden felelősséget egyetlen ember nyakába varrjunk. Három évszázaddal ezelőtt is, gyakorlatilag minden nagy magyar vagyon és a legtöbb fontos honi egyházi valamint világi tényező az ellenség oldalán maradt, s ebben éppen a magyar történelem egyik legemblématikusabb személyisége, herceg Esterházy Pál nádor, a híres hadvezér, irodalmár és zeneszerző (a Harmonia coelestis szerzője) mutatta a példát az ország nagyjainak. Ugyanekkor indult el a magyar dicsőség diadalútján egy szegény Nógrád vármegyei jobbágycsalád is, ám az első arisztokrata Széchenyi (1697-től gróf) nem csupán szemérmesen félre nézett, amikor a nemzeti becsület védelmében áldozatot kellett volna hoznia mesés vagyonából, hanem egyenesen fegyverrel a kezében harcolt éveken át Rákóczi kurucai ellen. Sajnos ma sincs ez másképp. A Berlini Fal ledőlte után a volt kommunista hóhérokból kialakított (vad)kapitalista vállalkozói réteget teljesen hidegen hagyja az egyszerű dolgozó nép sorsa – ha tőle függene, a rabszolgatartó társadalmi rendszer már rég hétköznapi valóság lenne, mintha csak egy koszos XIX. század végi néger gyarmat lennénk valahol az afrikai dzsungel kellős közepén. Ennek a pokoli magatartásformának a szerves kiégészítését alkotják maguk a hatalmat közvetlenül gyakorló politikusok. Az évek óta garázdálkodó szociál-liberális kormányzati bűnszövetkezet egy istentelen, kifejezetten magyargyűlölő, zsarnoki rendszer itt maradt – mert a nemzetközi (egész pontosan euro-atlanti) szabotálás miatt még mindig ki nem söprűzött – hiteles képviselőiből verbuválta tagjait, mint ahogyan keresztény-nemzeti műellenzéke is hamis istenhívőkből és hamis hazafiakból áll. Az ún. polgári jobboldal vezetői – napjainkban Orbán Viktor ficsúr-demokratával az élen – ugyanúgy lábbal tapossák a magyarság legelemibb érdekeit, mint akármelyik zsidó-bolsevista gengszter. Rájuk vonatkozóan a „labanc” megjelölés finomkodó irodalmi túlzás lenne, na és persze történelmi anakronizmus, hiszen mint „atlantisták” és „európai elkötelezettségű demokraták” közönséges sátánfajzatok, akik szabadkőműves szektatagként Lucifer felesküdött szolgái a magyar haza legádázabb ellenségeinek táborában. Ilyetén módon a magyarvédelem teendőit egyelőre csak egy-két műkedvelő, romantikus gittegylet és pár száz mindenre elszánt bunyós vagány látja el, aki nem fél farkasszemet nézni az ÁVÓ-s terrorlegényekkel. De hát a Tokaji Ferenc vezette hegyaljai felkelők – az akkori terroristák és Árpád-sávos fasiszták – is csaknem puszta kézzel mentek neki a jól felszerelt idegen katonaságnak a XVII. század legvégén.
* * *
A fentiekben szó volt arról, hogy az eredeti és a közeljövőben kirobbanó Rákóczi-szabadságharcot egy gyarmati rabigába torkolló mérhetetlenül aljas rendszerváltás előzte meg, nevezetesen az 1686/87-es és az 1989/90-es. Magától értetődően az idők és a körülmények meglehetős különbözősége kizár minden részletes összehasonlítást, ám ha egy kicsit hosszabban vizsgálódunk, azt látjuk, hogy a három évszázadnyi különbség ellenére egy nagyon is hasonló történelmi alaphelyzettel találjuk szemben magunkat, amely mögött minkét esetben ugyanaz a hármas feldolgozatlan, mert megoldatlan nemzeti tragédia húzódik meg az ominózus rendszerváltásig, amely aztán végül is kirobbantotta a nemzeti forradalmat (1703-ban, illetve most). Azt is mondhatnánk, hogy a magyarság a XX. században – noha más körülmények közepette és máshogy – ugyanazokat a megpróbáltatásokat éli át, mint amelyeken a XVI-XVII. század folyamán átment. Érdemes egy rövid egybevetést végezni. Hármas tragédiánk első eleme – hazánk földarabolása – mindannyiunknak szemet szúr: korunkban ez Magyarország háromnegyedének megszállásával kezdődik 1918 novemberében, majd három alkalommal nemzetközi érvényű békeparancsban rögzíttetik (Trianon, 1920 – Párizs, 1947 – Rózsadombi [titkos] Paktum, 1991); Mohács után ugyanez Magyarország három részre szakadása Buda elestével (1541), ami a nagyvilág számára főleg a Drinápolyi Békében (1568) vagy inkább csak a Speyeri Egyezségben jut kifejezésre (1570), majd a Tizenöt éves háborút lezáró Zsitvatoroki Békében (1606) és végül pedig a szégyenletes Vasvári Békében (1664). Nyilvánvaló minden magyar számára, hogy a haza újraegyesítése mindkét Rákóczi-szabadságharcban az egyik döntő fontosságú szempont.
Nemzeti tragédiánk második eleme azért olyan megdöbbentő, mert eddig senki sem gondolt rá, legalábbis a magyarul már alig vagy egyáltalán nem érző értelmiségünk sorában. Ez a XX. században a maradék nemzeti Magyarország összeomlása 1944/45-ben, mintegy három évszázaddal korábban pedig az Erdélyi Fejedelemség elvérzése 1657/60-ban. Gyáva tudósaink eddig nem merték elvégezni a kettő közötti hasonlatosság elemzését. Mindegyik esetben egy világ ért véget s kezdetét vette a magyarság egy eddig még nem látott pokoljárása. Rosszabb volt ez, mint Mohács és rosszabb volt, mint Trianon. Hiába volt Horthy kormányzó óvatossága, a zsidó-magyar kiegyezésen alapuló politikája, hiába volt a szürke eminenciás Bethlen István minden tehetsége s a végén utolsó miniszterelnökünk Kállay-kettőse, nem volt kiút az ördögi csapdából: a kisantant, a fajvédő náci Németország, a demokráciának álcázott ellenséges luciferi zsidó-szabadkőműves Nyugat és a tatár-szláv ázsiaiság zsidó-bolsevista poklának halálos szorítása összeroppantott bennünket. A rettenetes magyarírtáson túl, ennek közvetlen következménye az volt, hogy árván hagyta a hódoltsági területek magyarságát, egyben évtizedekre befagyasztva minden revíziós, azaz újraegyesítési törekvést is. Külön tragédiánk, hogy a keresztény-nemzeti Csonka-Magyarország eltűnése a történelem süllyesztőjében magával rántotta ezer éves nemzeti elitünket is, azaz magát a tulajdonképpeni magyar nemzetet, amely éppen az 1930-as és 40-es évek fordulóján kezdett hozzá egy ígéretes társadalmi kibontakozás megvalósításához. A tragikus bukás egyúttal egy máig ható súlyos tudati válságot idézett elő a túlélő magyar népben, amennyiben a világháború miatt végrehajthatatlan 1940-es földosztási törvény valóra nem váltott reménységei a kisgazda érdekeltségű parasztságot idegenítette el az „urak országá”-tól, a hungarista meggyőződésű szervezett munkásságot a zsidó tőke elmaradt államosítása ábrándította ki, a társadalom egészében pedig a galíciai hadakat illető félbemaradt Endlösung alakított ki hamis ítéletet mind a Horthy-rendszert, mind nyilas ellenzékét illetően.
Háromszáz évvel korábban a virágzó kelet-magyar állam összeomlása végzetes következmények sorozatát indította el, amelyből rögtön az első kézzelfogható folyomány a Tündérkert elsorvadása volt: közel két és fél évszázadra Erdély egy nyomorúságos, minden tekintetben elmaradott vidék lett s csak jóval a Kiegyezés után kezdett talpra állni. II. Rákóczi György szerencsétlen külpolitikája – amely kiváltotta az Erdély vesztét okozó török politikai és katonai megtorlásokat -, azáltal vált elhibázottá, hogy magyar részről minden hatalomkoncentrációs kísérletet automatikusan életveszélyesnek minősítettek hol a németek, hol a törökök, hiszen mindkét hatalom csak meggátolni akarta a magyar újraegyesítést és föltámadást. Sőt éppen a XVII. század közepén erősödött meg az az addig nyíltan ki nem mondott elképzelés, hogy voltaképpen a németeknek és a törököknek össze kellene fogniuk, hogy aztán közös erővel kiírtsák a magyarokat s fölosszák egymás között maradék országukat. Tudniilik a „magyar-magyar csiki-csuki” – hogy így fejezzük ki magunkat – kezdett mindenkinek egy kicsit az idegeire menni: Erdély, amikor csak tehette, megtámadta a németeket, hogy fölszabadítsa, de lagalább is tehermentesítse Nyugat-Magyarországot, a királyi magyar erők pedig, amikor csak tehették, megtámadták a törököket, hogy visszafoglalják Közép- és Kelet-Magyarországot. Az összeomlással megszűnt Erdély védelmi szerepe – ekkor dőlt romba a lefontosabb magyar város, Várad is, végeredményben röviddel a fölszabadulás előtt; a túlméretezett török bosszú után Apafi Mihály és Teleki kancellár erejéből már csak az egyszerű vegetálásra futotta a németek megérkezéséig (1687). A gondos kelet-magyar (Báthory István-, Bocskai-, Bethlen- és I. Rákóczi György-) diplomácia minden gyümölcsének pusztulása egy másik katasztrófát is előidézett. Még nem halt hősi halált a Nagyságos Fejedelem nagyatyja a törökkel vívott szászfenesi csatában (1660), amikor két évvel korábban – Erdély biztos bukásának tudatában – Lippay György esztergomi prímás érsek Nagyszombatba zsinatot hívott össze, ahol nyílt hadüzenet keretében ünnepélyesen érvénytelenítette a két Bécsi Béke (1606 és 1624) valamint az 1645-ös Linzi Béke vallástürelmi paragrafusait, jogfosztottnak nyílvánítva minden magyar protestánst. Ezzel összeomlott Pázmány Péter életműve, a békés Ellenreformáció – azok után, hogy végig a XVI. században megőrizhettük hazánkban a viszonylagos felekezeti nyugalmat, hogy kimaradtunk a Harminc éves háború (1618-48) borzalmas öldökléseiből s hogy a dél-európai inkvizíciós őrjöngésnek még csak a szele sem érintett meg bennünket – és nálunk is kitört a vallásháború. De tekintve, hogy mélyen gyökerező protestantizmusunkat már nem lehetett fölszámolni, a katolikus egyház zabrálási ihletésű kardcsörtetését nemsokra rá a császáriak fajhatalmi szempontoktól vezérelt magyarellenes háborúja követte. A magyarság további rohamos pusztulását célzó német-török egyezséggel, a gyalázatos Vasvári Békével (1664) párhuzamosan zárójelbe tétetett Nyugat-Magyarországon az alkotmányos közélet, tömeges vagyonelkobzások kezdődtek s csak úgy, mellékesen, tombolt a vallásüldözés. Az ostoba egyházfejedelem, aki ezt a gyilkos folyamatot útjára indította, időközben meghasonlott önmagával s csatlakozott a Wesselényi-féle németellenes főúri szervezkedéshez. Ha öregsége nem viszi a „jó időpontban” a sírba, ő is a vérpadon végzi, mint Zrínyi Péter (a Nagyságos Fejedelem anyai nagyatyja) és társai. Mindenesetre az ország élére egy gyarmati kormányzó került Johann Kaspar von Ampringen személyében (1673-81). A propos, von Ampringen, a könyvmolyokon kívül ki tudja ma már minálunk, hogy ki volt ez a teuton fenevad, aki – a Caraffák és más osztrák tábornokok élén – a császári szoldateszka bevetésével körülbelül olyan tömegmészárlásokba és eszeveszett országrombolásokba kezdett, mint az 1940-es évek végén s az 50-es évek elején Rosenfeld Manó (művésznevén Rákosi Mátyás) zsidó-szovjet gyarmati helytartó a maga Eisenberger Benőivel, alias Péter Gáboraival karöltve. Így érkezünk el hát a két korszak hasonló tragédiáinak utolsó közösnek nevezhető fő eleméhez, ami a XX. században az 56-os forradalom, a XVII-ikben pedig – A Szabadságért és Igazságért jelszóval indult – Thököly-szabadságharc volt (1678-85). Az egyiket a Mindszenty hercegprímás vezette magyar nemzeti ellenállás előzte meg (1945-48), a másikat meg a Wesselényi-összeesküvés (1664-70).
Ha minden áron szőrszálhasogatók akarunk lenni a történelmi párhuzamok keresésében, könnyűszerrel rábukkanhatunk a magyarság rovására megkötött Vasvári Béke korunkbeli megfelelőjére, nevezetesen az 1975-ös Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet megállapodásaira, az ún. Helsinki Záróokmány maszlagjára, amely cinikus rafináltsággal, emberjogi köntösben tette a Nyugat számára is szalonképessé a közép-, kelet- és dél-kelet-európai népek orosz megszállását, illetve kizsigerelését. A feledés homályába utalva egyben a jaltai árulást s azt a többszörösen fölfedezett körülményt, hogy az angol-amerikai és francia zsidó-szabadkőműves sátánizmus ideológusai már a két világháború között eltervezték Európa felének bolsevizálását (emlékezzünk csak vissza: Churchill ideges elszólalásából a magyar diplomácia már 1941 tavaszán megtudhatta, hogy országunkra a totális szovjetizálás vár a háború után, a hadakozók akármelyik táborába is tartozzunk). A nyugati szemtelenség még odáig is elmerészkedett, hogy a nagy nyilvánosság előtt ecsetelték a Kissinger-Sonnenfeld-doktrínát, amelynek értelmében Amerikának nem szabad megsegítenie a rab nemzeteket, mert esetleges fölszabadulásuk után egészen más társadalmi viszonyokat alakítanának ki, mint az amerikai kapitalizmus. Így nézett ki tehát a XX. századi Vasvári Béke, amely – a történelem tanúsága szerint – ugyanúgy egy ideológiák fölötti, hosszútávú geopolitikai stratégiává kerekedett ki (1914-2008), mint a hallgatólagos német-török érdekegyezség (1541-1683). Aztán jött a fölszabadulás, szerényebben fogalmazva, a rendszerváltás, mely után minden csak rosszabb lett, akkor is, a XVII. század végén és ma is, a XX. század alkonyán. Akkor a Habsburgok okoztak a Buda visszavétele utáni közel két évtized alatt több kárt, mint a 150 éves török hódoltság összevéve, ma meg a kifinomult patkány-Nyugat rágja jobban szét 17-18 év alatt a magyar létet, mint a barbár orosz dúvad korábbi, csaknem 50 évnyi szürrealista garázdálkodása. (folytatjuk)
Polgár Info
