Egyfajta értékvesztés jellemzi karácsonyainkat. Értékvesztés, amennyiben háttérbe szorult, sőt eltűnt belőle – nem egy esetben – maga az ünnepelt. A kisded, a Megváltó Jézus. Egyre több fény és csillogás között mind kevesebb tartalom és érték jellemzi karácsonyainkat. Mi a fontos akkor a karácsonyban? A télies hangulat? A családi találkozás és együttlét? Végtelen bevásárlólisták elégedett kipipálása? Egyfajta értékvesztés jellemzi karácsonyainkat. Értékvesztés, amennyiben háttérbe szorult, sőt eltűnt belőle – nem egy esetben – maga az ünnepelt. A kisded, a Megváltó Jézus. Persze sokszor nagy lendülettel jézuskázunk, angyalkázunk, mintegy megszokásból. Mert a télifa-ünnepre ugyebár nem állt rá a nyelvünk, még az átkosban sem.
Túlontúl kisajátítottuk magunknak a karácsonyt, a Teremtő rovására. Sokan jól meg is élnek belőle. Sokakat meg a megszokás éltet. A kisded Jézust pedig száműztük, mert neki már nem jutott hely a színes, csillogó karácsonyfa alatt, a hatalmas drága ajándékcsomagok mellett. Úgy sáfárkodunk, mint két évezrede a betlehemi fogadós, és háttérbe szorítjuk azt, akit tulajdonképpen ünneplünk.
Hol a helyünk karácsonykor? A Betlehem határában pihenő pásztorok tudták ezt: a kisded mellett. Ne drága ajándékhalmok és maratoni vásárlások jelentsék ünnepünk tartalmát és csúcsát, hanem az, akiben „a mi megtartó Istenünknek jóvolta és az emberekhez való szeretete megjelent”. (Tit. 3, 4.) És akkor találkozunk is, hiszen ő is értünk, hozzánk jött. Nem, ő idén sem villanyvonatot, Barbie-babát, Pokémon-figurát, Harry Potter-könyvet, akciós szaloncukrot hoz, mert Istennek nincs Metro-kártyája, nem jár Tescóba.
Üres kézzel jön, mert ő maga az ajándék: „Az által lett nyilvánvalóvá az Isten szeretete bennünk, hogy az ő egyszülött Fiát elküldte az Isten e világra, hogy éljünk általa”. (1 Ján. 4, 9.)
Fábián Tibor, erdely.ma
