„Amikor együtt volt velük, megparancsolta nekik: „Ne távozzatok el Jeruzsálemből, hanem várjátok meg az Atya ígéretét, amelyről hallottátok tőlem, hogy János vízzel keresztelt, ti pedig nemsokára Szentlélekkel kereszteltettek meg.”
Amikor együtt voltak, megkérdezték tőle: „Uram, nem ebben az időben állítod fel újra a királyságot Izráelnek?” Így válaszolt: „Nem a ti dolgotok, hogy olyan időkről és alkalmakról tudjatok, amelyeket az Atya a maga hatalmába helyezett. Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig.” (ApCsel 1,4-8)
A Feltámadott parancsa nemcsak a kétezer évvel ezelőtti tanítványokhoz szólt. Amikor Jézus ezeket a szavakat intézi tanítványihoz, három nagyon fontos dolgot tár fel előttünk is. Az első az, hogy az isteni ígéret beteljesedéséhez ott kell maradni abban a közösségben, ahol az Úr megszólított, s ahová elvezetett. „Ne távozzatok el Jeruzsálemből” Ma így hangzik: ne fordítsatok hátat az egyháznak! Amikor sok-sok tévtanítás és hitetés rombolja az emberek lelkét, akkor nagyon fontos útmutatás számunkra ez a krisztusi parancs! Ott maradni, megmaradni! Hiszen csakis az Isten kegyelmi közelsége jelentheti az ígéretek beteljesülésének valóságát. A mi korunkban nincs idő a várakozásra, az egy helyben maradásra. A környezet azt sugallja, hogy már a fájdalomra sincs idő. Azt pedig magunk is érezzük, hogy egymásra van a legkevesebb időnk. Éppen ez a valóságos állapotunk teszi rendkívüli jelentőségűvé Jézus szavait! Most, amikor sok-sok gyülekezetben az ifjak vallástételre készülnek, elsősorban hozzájuk és családjaikhoz
szóljon az Úr Jézus szava: „Ne távozzatok el”. A konfirmáció nem valaminek a végét jelenti! Nem fejeződött be a felkészülés és a tanulás. Az Úr türelemre és állhatatosságra int minket, hogy a páli nemes harcban megálljunk. Itt maradjunk az egyházunknak, a gyülekezetünknek a közösségében. A tanítványok megfogadták a Feltámadott parancsát. Most is rajtunk áll, hogy Krisztus szavának engedve, megmaradunk-e a mi „Jeruzsálemünkben”? Ez a Jeruzsálem számunkra a egyházunk, amelynek egységét krisztusi parancsra kell oltalmaznunk. Ez a Jeruzsálem számunkra a gyülekezetünk, amelyet nem az embereken keresztül kell „megítélnünk”, hanem a krisztusi parancsnak megfelelően kell összetartásban erősítenünk. Ez a Jeruzsálem számunkra a családunk, amelyet a krisztusi parancsnak engedve védelmeznünk kell. És ez a Jeruzsálem számunkra a közösségünk, nyelvünk, kultúránk, szülőföldünk. Ezek azok a helyek, ahol próbára tétetik a mi tanítványságunk. Itt kerül mérlegre a hitünk ereje és az állhatatosságunk is. Ha nem távozunk el, akkor tanítványként megkaphatjuk a kijelentett ígéretek beteljesülését. Ha eltávozunk, akkor gyengeségünk és türelmetlenségünk bizonyítékát adjuk és nem vagyunk méltók az isteni ígéretekben rejlő áldásokra. Akkor nem vagyunk jó tanítványok! Meg van írva: „Állhatatosságotokkal nyeritek meg majd a lelketeket” (Lk 21,19). Ne féljünk hát a nemes harctól, s a szent küzdelemtől. Hiszen mindez komoly megpróbáltatás. De hisszük, hogy „a megpróbáltatás munkálja ki az állhatatosságot, az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet; a reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által.” (Róm 5,3-5). Ez az első
fontos üzenete az igének. A tanítványok nem érezték át a „pillanat jelentőségét”. Még mindig csak a szemmel látható földi dolgokat forgatták gondolataikban, amikor a királyság dicső helyreállítása felől kérdezték a Feltámadottat. Két világ beszél el egymás mellett ebben a párbeszédben. És ne legyenek önámító illúzióink: mi is gyakran ennyire földhözragadt látással rendelkezünk. Az Istenhez intézett minden egyes számon kérő kérdésünk ezt bizonyítja. Istenem, miért engem, miért velem, miért így, miért most … miért, miért, miért? A földi látás és a földi lét kérdései ezek. A mennyei válasz sokkal többet mond: nem a mi dolgunk ezekben az ügyekben okoskodni, kérdezősködni! Az Isten már úgy is eltervezte, s a holnapunk készen van! Az be fog teljesedni az Úr akarata szerint. A mennyei válasz mindig többet mond, mint amennyit a földi lét kíváncsisága megkérdezett. Ám ez a többlet emberi ésszel nem fogható fel, ez csak Isten Szentlelke teheti érthetővé a tanítványok számára. Mi már tudjuk: nem a régi királyság dicsőségét munkálták a tanítványok, hanem Isten országának munkásaivá lettek! Ez a Lélek megelevenítő
ereje. Ez a második fontos üzenet számunkra: Isten Lelke nélkül földhözragadt hitünk és értelmünk lehet csupán. Lehetünk olvasottak, műveltek, tudósok, de attól még nem leszünk az Úr tervének megvalósításában bölcs tanítványok! Ezt csak a Lélek munkálja ki bennünk! S a harmadik fontos tanítás az, hogy az Úr ma is megerősít
és tanúságot vár el tőlünk. Ha nyitott szemmel merünk körülnézni, azt láthatjuk, hogy „a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését” (Róm 8,19). Ez a sóvárgás nyilvánul meg abban, hogy az emberek békességet keresnek. A gyermek csak játszani szeretne a szüleivel. A szülő csak megpihenni szeretne végre a hajtásban. Az idős ember pedig csak az élettapasztalatát szeretné megosztani valakivel. De senkinek nincs embere. A Szentlélek megerősít abban,
hogy emberévé legyünk az Istennek, s ezáltal emberévé lehessünk a felebarátnak is! A Lélek megerősít abban, hogy lehet másképp is élni, mint a mostani világ fő sodrása. Lehet tanúságot vállalni és jobban odafigyelni egymásra. Kapunk rá erőt! Ez egy csodálatos ígéret, amely azonban attól a feltételtől függ, hogy tanítványként, hittel megvárjuk-e és az Úr rendelése szerint munkáljuk-e a mi Jeruzsálemünkben ezeknek az ígéreteknek a beteljesedését? A kérdés megválaszolását kezdünk magunkban, a belső szobánk csendességében, megvizsgálva magunkat, hogy teljesítjük-e a feltámadott Krisztus parancsát?
Református Újság május 2008
